A JELEK MESTEREI • 1886 (37. kötet)
A JELEK MESTEREI •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának – egyszóval igen sok haszon háramlik ebből a világra.
Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!), s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni.
Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik.
– Kicsoda?
– Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember az egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést.
Nosza, kedvet kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz a jelek tudományának gyakorlati értéke. Most válik el, most lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz.
Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sujtással akkor is, midőn a műhelybe értek.
A tudós odalépett hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:
A tudós fölemelte egy ujját.
A szűrszabó két ujját emelte föl.
Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl.
A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl.
A tudós megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott.
– Nos, tehát, megértették egymást? – kérdé a tudós kísérője, mikor már künn voltak.
– Tökéletesen! – szólt az lelkesedéssel.
– Hogyan? Tehát miről volt szó önök közt?
– Vallási dolgokról diskuráltunk.
– Ah!
– Én egy ujjamat mutattam, hogy »egy az isten«, erre ő kettőt mutat, hogy »atya és fiú«. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni, mondám, azaz mutattam, akkor három az isten, »atya, fiú s szentlélek«, és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva kifejezé, hogy »de valamennyi egy«, Ó, kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A »volapük« túl van szárnyalva.
A kísérő fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül.
– Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal?
– Az egy impertinens fráter, öcsém.
– Hogyhogy?
– Hát bejön a nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat emelve, hogy nekem ez az egy szemem is többet ér, mint az ő két pápaszemes szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott; fölemelte a három ujját, hogy azt mondja: »kettőnknek három szemünk van«. Na már akkor én sem állhattam tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet… szerencséje, hogy megoldotta a kereket!
…Ilyen az, mikor két tudós egymást megérti.
Milyen lehet hát, mikor nem érti meg egymást?
