MÁSODIK LÁTOGATÁS
MÁSODIK LÁTOGATÁS
Természetesen megtörtént a lakodalom nehány nap múlva.
Károly elvitte Milikét Gerelyre, én elszármaztam Pestre, s azóta elnyelte őket előlem a távolság.
Egy egész év elmúlt, míg egyszer arra határoztam magamat, hogy hipp-hopp, a gerelyi kastélyban termek, meglepem őket. Úgy is lett. Egy reggel ott álltam a tornácon plédemmel és a táskámmal.
– Itthon van a nagyságos úr? – kérdém egy künn ácsorgó nőcselédtől.
– Nem lehet bemenni, mert az urak alkalmasint nincsenek még felöltözve.
– Ilyenkor? Tíz órakor?
– Mikor lustálkodjanak – felelte pajkosan –, ha most nem, a mézes napokban?
Bizalom bizalomért. Dévajkodva csipkedtem meg a gödrös arcát.
– Uccu, lelkem! Be sok lehet a méz maguknál, ha négyszáz napig tart belőle. Hisz már egy esztendeje múlt a lakodalomnak.
Rám vicsorította az apró fehér fogacskáit gúnyolódón:
– Oh, be tudja! No lám! Hát nem négy nap előtt volt?
– Ne beszéljen bolondokat.
– Márpedig szombaton volt, és most kedd van.
– Jól van, jól, de én a Boróth úrról beszélek.
– Hát én is a Boróth úrról beszélek.
– Elég már. Menjen be, nézze meg, bemehetek-e?
Egy félperc múlva kiáltott:
– Tessék!
Csupa idegenek ültek egy asztalnál reggelizve. Két élemedett asszonyság, egy fiatal nő fehércsipkés hálóköntösben s egy sötétbarkójú uracs.
– Mi tetszik? – kérdé az utóbbi elém lépve.
– A háziurat keresem.
– Én vagyok – szólt könnyedén.
– Boróth urat – javítottam ki magamat.
– Igenis, én vagyok.
– Ön? – hebegtem megzavarodva. – Hogy izé… hogy is tetszik mondani? Bocsánat, uram, de ez… miképp is fejezzem ki magamat? Hiszen az én Boróth barátom, aki a Milikét elvette…
– Az bizonyosan más Boróth volt.
– Nem, nem! Ez a Boróth, ez a gerelyi Boróth. Boróth Károly.
– Ah, a Károly! Hallottam valamit felőle, de nem ismerem személyesen. Én Boróth György vagyok. Kihez van különben szerencsém?
– Bibithy István.
– Bibithy! Hisz akkor hát itthon vagy – kiáltott fel kedves élénk hangon. – Ösmerem a famíliádat. Ugye, szabolcsiak vagytok? Bibithy Gáspár jó pajtásom. No, ez derék! Hamar széket ide, tudom, nem reggeliztél még. Igaz ni, anyósom, Ring Jánosné; a feleségem nagynénje, madame Monfort bécsi bankárné. Ez meg a feleségem, Mária nostra, mert most még a mindnyájunké egy hétig, de ha a mama és a néni elmegy, akkor csak Mária mea lesz.
S ezen a rossz ötletén olyan édesen tudott kacagni, hogy átragadt a derű énrám is.
– No látod – fecsegett tovább. – Hiszen elfelejted te azt lassankint, hogy más Boróth-hoz kerültél. Nem eresztlek ám haza egykönnyen.
– Én még mindig azt gondolom, hogy Károlyék tréfát csinálnak velem, s várom őket, amint valamelyik ajtón belépnek.
Mohón a szavamba vágott, majdnem bosszúsan:
– Ne feszegessük. Egy szót se többet. Teát iszol vagy kávét?
– Mert mégis furcsa, kérlek, hogy hová lettek.
– Hát tudom is én! Alkalmasint még most is élnek, ha meg nem haltak.
– Megvetted a birtokot?
Izgatottan tolt elém egy sonkás tányért.
– Nem parancsolsz ebből? Apropó. Pesten lakol? Természetesen jársz a kaszinóba. Mennyibe megy most point-ja a pikének?
– Nem tudom, mert… – hebegtem zavartan – mert nem olvasom a gabonaárakat.
Rám nézett e visszás feleletre, ha nem vagyok-e megbolondulva, mire elvörösdve kaptam le szemeimet a terítékről és edényekről. Ugyanazok a címerek, színes hímzések, melyek Károly idejében, s hogy még jobban elveszítsem fejemet, az öreg Antos számtartó kellett hozzá, aki éppen most ment el az ablak alatt, mint valami kísértet, nesztelen botosaiban.
– Hát megvan a számtartó is? – kiáltottam fel.
– Meg.
– És nem szólt neked semmit Károlyról?
Gyuri fejét rázta, hogy nem, s aztán kelletlenül hadarta:
– Pedig kérdeztem is Antostól, de nem ér rá a szenvedélye miatt… mindig azt a boldogtalan piski-i csatát beszéli.
Azután is előhoztam még néhányszor Károlyt napközben, de mindig elboronálta, némelykor ijedt arccal. A szép Mária nostra egyszer közbe is szólt:
– Hogy mit emlegetnek magok?
– Semmit, édesem, semmit.
A mama mindannyiszor letette a kötését, s hiúz szemeit fürkészőn szegezte ránk. Utoljára magam is rájöttem, hogy legjobb itt hallgatagon megelégedni az egyik Boróth helyett a másikkal. Hiszen Gyuri is pompás fiú, vidám kedélyű, kellemetes. A hölgyek meg éppenséggel derék, nyájas teremtések.
Úgy jöttem, mint idegen, s úgy mentem el tőlük másnap a fogatjukon, mint százesztendős ismerős. A kis menyecske a kendővel integetett búcsút az ablakból, Gyuri pedig utánam is kiabálta: »Elvárlak, öreg, minél előbb.«
A négy fekete paripa prüszkölve röpített, míg én gondolkozva hunytam be szemeimet, hátradőlve az ülésen.
Mit is nézegettem volna? Hisz minden ismerős volt tavalyról.
Az út, a cséza, a lovak és a szerszám a lovakon.
A csengők most is vígan szóltak, csattok, karikák kevélyen csörögtek.
