Dal a fényűzésről
Dal a fényűzésről
[jan.l6.]
A t. Ház karzatán ragyogó szép selyemruhákra, drága kalapokra, az ékszerekre, melyek fönt is az asszonyok csatjain és a bájos keblek fölött, de lent is a törvényhozók kezén, mellényén, nyakkendőjén csillogtak: rossz nap járt ma. A pompás ruhákkal, pazar költségű divatmunkákkal pirulva húzódtak félre és a sok gyűrűvel ékeskedő új törvényhozók hirtelen a pad alá rejtették a kezüket, mint mikor az elemi iskolában a tanító bácsi keresi, hogy kinek tentás az ujja. Páder Rezső, a néppárti pap se merné most föltartani az ujját se numero ájnszra, se numero cvájra, mint tegnap, és a jobboldalon a kabinet félénkebb hívei ijedten gombolták össze kabátjaikat arany óraláncaik fölött, hogy azok ne látszódjanak. Sőt mintha az operettbeli dallam szállna át suttogva azok között, kik hölgyszeszélynek áldoznak:
– Tilos az asszony, tilos az asszony…
A kártyások közt pedig:
– Tilos a kártya…
A sportsmanek:
– Tilos a ló…
A duhajok:
– Tilos a bor, tilos a tánc…
És tovább:
– Tilos a frakk… tilos a lakk… tilos a klakk...
Mi történt? Mi indította egyszerre a puritánság és krisztusi egyszerűség szellemét a jóban, gazdagságban dúslakodó t. Házra, párt- és rangkülönbség nélkül? Hogy még akik nem is tagjai a törvényhozó testületnek, azok is pirulnak és miként ha böjti prédikációt hallgatnának, bűnbánattal magukba szállanak?
Farsang van, hát ennek a hangulatnak, mely inkább hamvazó szerdára illenék, fontos oka kell hogy legyen.
A fontos ok pedig a Lukács László beszédében rejlik… Halljuk csak! A száraz számokkal bajlódó pénzügyminiszter imhol kiemelkedett a költségvetési számok közül és a magyar társadalom dolgaiba avatkozott.
– Mi az oka, hogy a megélhetés nehézségei miatt panaszkodnak az országban? – kérdi a miniszter.
– Nem a kamatláb, nem a föld, nem az adó – feleli maga –, hanem az az oka, hogy az egyéni igények minden mértéket meghaladólag emelkedtek, hogy a fényűzés oly mértéket öltött, mely sem az egyének társadalmi pozíciójával, sem vagyoni viszonyaival arányban nincs. Ez az, ami az embereket sok esetben elégedetlenné teszi sorsukkal. Ez oly társadalmi baj, melyen a kormány sajnálkozhatik, melyet meg is róhat, de melynek korlátozása vagy megszüntetése nem áll hatalmában.
Ezek a kijelentések homályosították el a t. Ház jókedvű képét és okozták a pénteki hangulatot. Nagy csoda, hogy az álló karzatról szocialista hajlandóságú publikum nem szalad le az eldugdosott drágaságokért, de hogy a báli divatárusok nem szívesen fogják olvasni a pénzügyminiszter beszédét, az bizonyos.
Csak egy ember volt a Házban, akinek föltétlenül igazságot szolgáltatott a pénzügyminiszter. Ez az egy: Polczner Jenő.
– Lássátok –, szólott – én soha keményített inget, soha hiábavaló nyakkendőt nem viselek, ennélfogva sem gyémánt inggombom, sem drága nyakkendőm nincs. Óraláncom sincs. Egy ugyanazon bő fekete ruhában járok és a lapok mégis viccelődnek emiatt…
– Polcznernek igaza van – rebegték a bűnbánók.
– Én – folytatta nekilelkesedve Polczner – holnap már cipőt se húzok!…
– Hó! hó! – zúgott ellene a saját pártja. – Ne tedd ezt, édes Polczner Jenő!
– Na, miért ne?
– Hát, mert ne feledd, hogy te ellenzéki vagy s nem lehetsz egy nézeten a miniszterrel.
– Persze, persze…
Polczner elgondolkozott. Ilyenformán nem lehetetlen, hogy a miniszter beszéde folytán az egyetlen egyszerű megjelenésű Polczner is, csupa ellenzéki politika miatt, holnap már nyakkendővel, keményített ingben, ékszerekkel és divatos öltözetben jelenik meg a t. Házban.
