FÚZIÓ HÍREK A LEVEGŐBEN
FÚZIÓ HÍREK A LEVEGŐBEN
– Eredeti tudósítás –
A fiumei cápa nem merül föl Adria kék habjaiból biztosabban időközönként, mint a fúzió híre. Senki se hisz benne, éppen mint a fiumei cápában, de azért fölmerül és kísért boldogokat, boldogtalanokat. Múltkor se volt igaz a fúzió hír, azelőtt se, hát körülbelül most se lesz igaz, de azért itt van újra.
Miből keletkezik? Isten tudja. Ahogy a lepke támad a hernyóból. De hát a hernyó? A lerakott petékből.
De akárhogy keletkezik is, tény, hogy előbukkant az összes jelenségeivel együtt. Látni Falk Miksát egy-egy hátulsó padban elvonulva értekezni Horánszkyval, aki csöndes, nyájas, ábrándos, meg szeretetre méltó is és egy kicsit szemérmes, mint egy leány az eljegyzés előtti órákban. Gróf Széchenyi Tivadar, a szabadelvű párt e visszavágyódó barátja, megjelenik a folyosókon és Csáky Albin grófot keresi. Szapáry Gyula gróf járni kezd az ülésekre, és hol Falkkal beszél, hol Horánszkyval, majd valamit súg Széchenyinek, azután Széll Kálmánnal és megint Horánszkyval, és megint súg valamit Széchenyinek. Széchenyi arca ezalatt szemlátomást titokzatosabbá lesz. Papp Géza, Rosenberg csodálatos miazmákat szimatolnak a levegőben, s ez akkor a közönséges, rendes fúzió, fama fuzionis vulgaris, amit már úgy ösmerünk, mint a fűszálakon rengő pókhálófonalat, melyet az első láb szertetapos.
Ez alkalommal azonban komolyabb mellékkörülményekkel jelenik meg a fúzió.
Apponyi visszavonulását veri a hír, s ennek első jele, hogy a delegációban nem vesz részt. Az újságok hozzáteszik, hogy atyja birtokán akar gazdálkodni. Ez az úgynevezett »hivatalos ürügy«, de a száraz valóság az, hogy Apponyi el van kedvetlenedve. Hogy visszavonul-e a valóságban, az más kérdés. Én nem hiszem, hogy visszavonulna. Mert mindenféle betegségből ki lehet a világon gyógyulni, csak a rákból és a parlamenti vezérszereplésből nem. De már abban benne van a nagy tragikum, hogy a nagy tehetségű szónok és finom lelkű államférfi politikai önbotlásai miatt olyan kínos szituációba hozatott, hogy álmatlan éjjelein hamleti tépelődésekben keresi a megoldást, s minden jel odamutat, fölcsillanik nyugtalan lelke előtt más egyéb kibontakozási módok között a visszavonulás. Miért ne – mondja magában – egy cikluson át? Majd hozzáteszi: Meglehet, hogy csak fél cikluson át! És végzi azon a félig-meddig vigasztaló gondolaton, amelybe minden nyugtalankodó lélek megfogózik. »Ejh, ki tudja? Hátha még történik addig valami non putarem?«
Valóban az Apponyi helyzete mint vezéré, megdöbbentő. Hívei nincsenek kívül az országházon, amik voltak is, az egyházpolitikai javaslatok óta lefoglalták néppártnak a papok és a bigott nagyurak. Sajnos tünetek merülnek föl máris a kerületekben, a volt nemzeti párti választók egyesülése az újonnan támadt néppártiakkal. Apponyi szégyenkezik. Megijed önnönmagától: Hova jutottam? Érzi, hogy csak két út áll előtte, vagy megsemmisülni pártjával, vagy egy csónakba ülni a papokkal, a mostani papokkal, szóval a mai néppárttal? Egyik a modus moriendi, a másik a modus vivendi.
*
Könnyű dolog ebből a kettőből választani, kivált azért, mert a másikat, a néppárttal való szövetkezést, nem is választhatja (annál sokkal magasabb nívójú, nemesebb politikus ő). Hát maradna a fizikai megsemmisülés, a Zrínyi Miklós formájú kirohanás mellett, felöltvén legékesebb köntösét (legutolsó programját), zsebébe tevén a históriai száz aranyakat. Katonai akadémiát, hatvanhetediki kiegyezés szélesítését, kardbojtot stb., vitézül meghalna táborával a választási küzdtereken. Igen ám, de a táborabeli emberek nem akarnak meghalni. Horánszky erei duzzadnak az élettől. Hiszen olyan szép az élet! A tavasz, a virágok, a voksok és minden, minden. Gulner, Melczer, Ábrányi Kornél mind élni vágynak. A hervadásban, elmúlásban van költészet, de a megmaradás sokkal mulatságosabb és élvezetesebb. A tábor egyik jelentékenyen nagyobb fele tehát nem akarja a modus moriendit, átkozottul komplikálja azonban a helyzetet, hogy a tábor egyik kisebb része (leginkább a mágnásokból álló) ellenben nem irtózik a modus vivenditől – melyet Apponyi nem választhat.
A nagyobb rész keresi az utat, mely a szabadelvű párt kikötőjébe vezet – a kisebbik rész pedig szeretné magával vonszolni a vezért a zavaros vizekre.
Nem csoda, ha ilyen viszonyok és dilemmák közt meglepi a vezért a keserűség és az a szomorú gondolat:
– Visszavonulok egy ciklusra, és hagyom a tábort jobbra-balra elszéledni.
*
Pszichológiailag érdekes, hogy e kétségkívül jó és nagyember hogyan jutott ilyen pitoyabilis zátonyra.
Ezt egy piciny mag okozta, amit az istenek a sok ajándékaik mellett a lelkébe ültettek, egy parányi mag, a hiúság.
II. Rákóczi Ferencnek azért kellett száműzetésben meghalnia, mert azt mondta: »Nincs erőm alattvalónak lenni többé«, és valóban nem volt hozzá ereje. Apponyi is úgy járt; nem volt ereje többé közembernek lennie. Sokszor látta azt, hogy szakítani kellene egy ízben a feudális nagyurakkal, más ízben a papokkal, de mindig megborzadt attól a gondolattól: »Hova lenne az én seregem, az én vezéri pálcám?« Megvan a törekvés egész pályáján, hogy másféle sereget kívánt toborzani maga körül. Gondolta magában: »Ezeket szélnek eresztem, mihelyt a táborom nagyra nőtt.« De éppen azért nem nőtt sose nagyra, mert nem eresztette őket szélnek, s ő csak azért nem eresztette soha szélnek, mert nem nőtt a tábor minden hangzatos programok dacára. Innen volt, hogy Apponyiék programja mindig másképp hangzott, mint a párt voltaképpeni érzelmei, azért is változhatott akár hétről hétre, mint ahogy könnyen megtűr akárhány igazítást, szűkítést, bővítést az olyan ruhaderék, amit senki sem visel, és csak a kirakatba van szánva.
*
E ferde álláspontjából folyik, hogy már sokszor léptek föl követelőleg a viszonyok, s kergették a fúzió keresésébe, de ez mindig meghiúsult a legelső mozdulatnál, s rendesen miatta.
Nem mintha ő a maga számára követelt volna valamit, soha semmit se kívánt a saját személyének (pedig azt sok illeti), hanem a vezéri presztízs mentésén dolgozott, a programból akart valamit.
Így mondák ezt a pártjabeli közvetítők, a becsületes és jámbor gűgyűk és alkuszok!
– Mire való nektek egy megcsorbult Apponyi? Nektek egy fényes sisakú Apponyira van szükségtek. Tegyetek a sisakjára pávatollakat, mert különben nem megy hozzátok.
A szabadelvű pártnak pedig éppen csak a fényes sisakja nem kellett.
Ami pedig a pávatollakat illeti, azokat különben sem adhatta meg – azok a bécsi ládafiában vannak bezárva, hétszeres lakat alatt. Bár nem valami sokat érnek, mégis úgyszólván elérhetetlenek.
Így nem lett a fúzióból soha semmi, mivelhogy ki volt mondva: Apponyi nem megy pávatollak nélkül!
*
Most végre becsapott az úgynevezett »lehetetlen helyzet«: a belforrongás s a körülmények olyan sajátságos csoportosulása – hogy most, az ezredik évben, úgy látszik, megint lesz egy »magyarok bejövetele«. Tudniillik egy bejövetel a szabadelvű pártba – tehát nem fúzió, fúzióról már szó sem lehet, hanem csak egy egyszerű bejövetel. Miért az összes fúzió hírek oda redukálandók, hogy a nemzeti párt liberális elemei formát keresnek, hogy bejöhessenek. Keresik pedig azt a formát ők maguk anélkül, hogy ebben a szabadelvű párt vezére, Bánffy, őket segítené.
A szabadelvű párt miért is csinálna most fúziót? Az országgyűlés napjai meg vannak számlálva, nehéz javaslat már nem lesz tárgyalva, amelyre voksokkal kellene magát erősítenie. A szabadelvű párt szemében tehát a bejövők nem mint képviselők tűnnek már elő, hanem csak mint képviselőjelöltek, akikből jövőre voksok is lehetnek, ha megválasztatnak, föltéve, hogy az adójukat pontosan lefizették.
Gondold meg tehát, nyájas olvasó, hogy mit ér most ez a bejövetel a szabadelvű pártnak. Gondold meg, nyájas olvasó, hogy a szabadelvű párt a kerületei szaporításán töri a fejét, és az ezerekre jelentkező jelöltek lebeszélésén, hogy ne lépjenek föl.
S akkor egyszerre jönnek örömpírral arcukon a hírnökök, lihegve szólván:
– Egy csomó eszkimó érkezik.
*
És mégis jó, hogy jönnek. Elférünk. Szívesen látjuk őket, csak azt ne higgyék, hogy megsegítettek. Megosztjuk a födelet. Van köztük egypár jó katona, s kár lett volna, ha a néppártba hagyják magukat szoríttatni.
Általában örvendetes politikai esemény a nemzeti párt zömének ezen tervbe vett bejövetele, mint egészségi tünet, s mint elítélő kritika a néppárti törekvésekre; mert mikor nem állott egyéb előttük, mint a néppárttal szövetkezni vagy megadni magukat, inkább a föltétlen megadást választották.
Van ebben sok morális erő. És sohase szabad a megadásukat szemükre hányni.
*
Ennélfogva uraim csak keressék azt a formát, és ne sokat skrupulizáljanak rajta. Az okos hazafiság elég ürügy, hogy valamit így vagy amúgy tegyen az ember.
Gróf Szapáry Gyuláék – mint politikai körökben hírlik – már megtalálták a maguknak való formát, s a kúriai bíráskodásról szóló javaslatnál, mely pünkösd után tárgyaltatik a Házban, egyszerű parlamenti kijelentéssel a szabadelvű párthoz csatlakoznak szám szerint tizenheten.
Így megy a világ a tökéletesedés felé magamagától, így jön a Treuga Dei váratlanul, így idomulnak át és pótoltatnak a Vágó-féle menetek és látványosságok kosztümök nélkül, és mire a választás megjön, nem lesz a közjogi alapon álló ellenzékből senki, elpusztulnak, kivesznek, mint a madárfejű aztékek.
Csak az eberhardi csöndes kastélyban fog ülni a tornácon egy szakállat növesztő alak, aki míg deresedő fürtjeivel az esti szellő játszik, kelet felé fordított arcát a tenyerébe temetve, tovább szövi termékeny fantáziájában hatalmas viaskodásait és birkózásait amaz istentelen mamelukokkal, akik úgy tettek ővelök, mint a pókok.
A pókok ugyanis megtermékenyíttetnek előbb a hímek által, s akkor aztán megeszik a saját megtermékenyítőiket.
Igaz biz az. Szegény szabadelvű párt! Ki fogja már most termékenyíteni?
