BÁNFFY VIASKODÁSA
BÁNFFY VIASKODÁSA
Bár mindenki várta, emlegette – de mikor megjelent a halál árnyéka a falon, mindenki megszeppent. Ti. a halál alatt ezúttal csak a föloszlatás értendő. Olyán halál, amelyből van még föltámadás. Mindamellett nagy konsternációt idézett elő a képviselői körökben Bánffy tegnapi válasza a főrendiházban. De én istenem, hogy is ne! Hiszen olyan nehéz, hogy egy szép reggelen egyszer csak ne legyen az ember semmi, végképp semmi, sőt még a semminél is kevesebb, egy mínusz, mint Szilágyi mondja. Mínusz, azaz jelölt, ma még befolyásos úr, miniszterek barátja, s holnap már csak jelölt. Heute rot, morgen Todt. Hiszen még élet ez is – de milyen szenvedő alakban!
Mára ülés volt hirdetve a Házban. Talán az utolsó ülés. Nézd meg jól az egykori helyedet, barátom, mondd ki az utolsó »igen«-eket és »úgy van«-okat, aztán el, el a forrásokhoz. ahonnan a képviselői hatalom ered.
Már bugyborékolnak a források, s várnak rád. Ah, milyen szép itt minden. Az elnök az ő csöngettyűjével, a folyosó az ő pihenő padjaival, a teremőrök az ő kurucos libériáikban. Eddig észre sem vetted, hogy minden olyan kellemes, nyájas itten, a Ház öreg órája, melynek mutatója lomhán kúszik, de mégis kúszik, a Ház asztala az ő törvénykönyveivel, a miniszteri padok, a tarkabarka karzat… És mindennek most búcsút kell mondani. – Igazán szomorú.
Az ülés megnyílik, fölolvassák a jelentéseket. Most mindez olyan kedves, hercig. Még ezek a jelentések is szépek és szórakoztatók. (Oh balga ember, azelőtt már az Apponyi beszédeit is untad!) Aztán Horánszky kezd interpellálni. A mi megszokott derék ellenfelünk, a kedves Nándor, mint Ábrányi nevezi, a kedves Nándor, akit Tomori Pálhoz hasonlít. Interpellál mindenről, a Vaskapu sérelmeiről, a tegnapi főrendi ülés eseményeiről, majd Ugron Gábor ereszti ki még egyszer utoljára a mennyköveit, buzogányának hegye már a jövő Ház személyzetét is éri (Weiss Berthold úr csuklik most odahaza) kifakad azon, hogy a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslat elbukott tegnap a főrendeknél. Az egész ellenzék befelé, mosolyog – a kormánypárt igyekszik búslakodó arcot vágni.
Bánffy talpraesetten felelt meg Horánszkynak, mikor Horánszkyval készen lett, akkor Ugronnak replikázott, de annyi elmeéllel, annyi vervvel és oly folyékonysággal – hogy a hallgatót a Tisza debatteri vágásaira emlékeztette. A szabadelvű párt hellyel-hellyel zajos helyeslésekbe tört ki.
Erre Helfy és Polónyi kértek szót. Polónyi azt az ideáját próbálta a vitába lökni, hogy a király kívánságára buktatták el a kúriai bíráskodásról szóló javaslatot.
Bánffy újra fölállt és leteperte Polónyit is.
Aztán Ugron interpellált, ő is a Vaskapu sérelmekről.
Bánffy nyomban fölállt és igen ügyesen, alaposan megfelelt neki. Szóval Bánffy úgy viselte magát ma, mint egy Kinizsi: két nagy karddal verekedett, holtak hátán ivott, evett. Mielőtt hazaeresztené az ellenzéket (egy részét alkalmasint örök időkre) búcsúzóul még jól elnáspágolta őket.
Maguk az ellenzékiek is elcsodálkoztak Bánffy mai debatteri virtuskodásán. Hoitsy Pál egyre mondogatta:
– Most ereszt szét minket, mikor már tud velünk birkózni.
Még két interpelláció maradt szombatra, abból az egyiket mindenáron még ma akarta elmondani a gazdája ezzel az indokolással:
– Mert még ezen az országgyűlésen akarom a választ.
Az egész ellenzék mára követelte zajosan az interpellációt.
Mire fölállt quasi a miniszter helyett Polónyi, s ekképpen biztatta meg a pártfeleit:
– Maradjon csak szombatra a dolog, mert ha a miniszter úr felelni akar, akkor még felelhet szombaton is a szombaton elmondott interpellációra, ha pedig nem akar felelni, akkor a ma elmondott interpellációra se felel már szombaton.
