A KLUB TITKAI
A KLUB TITKAI
Ah, micsoda érdekes egy hely ez a szabadelvű klub! Hogy szeretne bekukucskálni a kulcslyukon némely ellenzéki riporter. Hogyne! Ott van a boszorkánykonyha – a fölhangolt fantáziák szerint – és a különböző fazekakban a tűzhelyen különböző koktumok, bájitalok, tompító szerek főnek és rotyognak. Tisza Kálmán s Bánffy sürögnek-forognak, keverik egy-egy főzőkanállal a nemzetaltató fluidumokat, és az egymás szemébe frecskendezik. A patkányok fúrják a pádimentomot, a nagy pókok (pedig még mindig sok nagy pók van) szövik a maguk hálóját a szögletekben, a kuvik meg kuvikol a háztetőn, s meg-megverdesi az ablakot.
Mind igen szép ez, és aki a klubot sohasem látta, el is hiszi. Mindent elhisz. Hiszen ritkított szedéssel van bent az ellenzéki lapokban. Egy nap ez, másnap az, de mindig van valami.
Az idők kerekének jelenlegi forgásában két dolog van. Az egyik a forrongás a klubban, a másik a spion keresése. Flammarion se figyeli a Mars csillagzatot behatóbban, mint az ellenzék a klubot. Flammarion lát folyamokat, hegyeket – az ellenzék lát forradalmakat. Flammarionnak teleszkópja van, az ellenzéknek spionja van.
Beszéljünk először
a forradalomról.
A waldecki forradalom is igen csinos volt a maga idejében. Akik látták, igen rettenetesnek mondják. Az öreg Pulszky például látta, mert az öreg Pulszky mindent látott.
Állott pedig a waldecki forradalom abból, hogy a nép minden áldott nap összegyűlt a waldecki herceg palotája előtt és forrongott, lármázott – mindaddig, mígnem ebédre harangoztak.
A harangszókor a forradalmárok hazamentek ebédelni, és a palotatér üres lett.
Elég csinos dolog volt ez is, de a klubbeli forrongás még misztikusabb. Mert a forrongók itt össze se gyűlnek – akik pedig összegyűlnek, négynél többre nem gyűlnek, az ötödiket már kergetik, mert az csak kibic és zavarja a partnereket. Az olvasószobában egypár öregúr lapokat olvas, mígnem elnyomja őket a buzgóság s csöndesen elalszanak az úrban.
Alszanak, de bizonyosan nem álmodnak. (Minek? Az ellenzék álmodozik őhelyettük.)
A nagy tanácsteremben csakugyan lézeng néhány új ember, és ezek beszélnek is – választási anekdotákat. Egy-egy öreg is közéjük téved, sőt némely napokon itt csakugyan kitör az elégületlenség: rendesen csütörtöki napokon.
– Mégis skandalum – mondják, kelletlenül dörzsölgetve a kezeiket –, hogy ma egy miniszterünk se volt!
Mert e csodálatos forradalmárok nem érzik jól magukat, nem tudnak élni, lélegzeni olyan helyen, ahol nincsenek eleven miniszterek.
Ám sokkal komolyabb és elterjedtebb hír ennél
a spion dolga.
Ez már félig se tréfa. Erről érdemes behatóbban beszélni, mert tényleg magában a szabadelvű pártban is vannak képviselők, akik (már évek óta) panaszkodnak, hogy a klub minden dolgai bekerülnek entrefilet-knek az ellenzéki lapokba, és akik hiszik is, hogy a klubnak vannak olyan dolgai, amiknek nem szabad bekerülni az ellenzéki lapokba.
Ehhez a kérdéshez egy kicsit én is hozzászólok, annál inkább, mert 13 éve vagyok a klub tagja, és húsz éve vagyok újságíró, de még soha nem írtam entrefilet-t. Elmondhatom tehát, hogy nem vagyok ludas. Általában olyan ember talán akadna az országban, aki panaszkodhatnék, hogy valamit nem írtam meg, amit kellett volna (ezt Légrády t. képviselőtársam is bizonyíthatja), de olyan ember nemigen akad, aki azon panaszkodhatnék, hogy valamit megírtam, amit nem kellett volna.
Én tehát önzetlenül az ismeretlen spion érdekében írom e soraimat, nem pro domo. Kezdem pedig az apológiát Türr tábornoknak azzal az esetével, mikor az olasz–magyar légió azzal vádolta őt, hogy elárulta őket. Türr ekkor így szólt a katonákhoz:
– Katonák! Legyen eszetek. Gondolkozzatok csak jól, és találjatok olyan valakit e nagy világban, akinek ti megérnétek csak egy forintot.
A katonák gondolkoztak, és nem találtak olyan valakit, és abbahagyták a gyanakodást.
Ha tisztelt képviselőtársaim is gondolkoznak rajta, hogy mi az ördögöt lehetne eladni olyat a klub eseményeiből, ami megéri az ellenzéknek a vérdíjt, hát úgy kell találniok, hogy semmit.
Mert a klubban nem történik semmi olyan már évek óta, amit a kormánypárti újságok meg nem írnának és írhatnának, amit pedig azok megírnak, azt bátran közölheti az ellenzéki sajtó is, aminthogy közli; igaz, hogy többnyire csak a Sturm úr szemüvegén keresztül.
De nem is volna helyén, ha ott titkok volnának; e termekben a párt belső élete folyik ugyan, de ez a belső élete is nyilvános, s ha olyasvalami történik egyszer-másszor, ami jobb lett volna, ha meg nem esik – ebből nem az a következés, hogy annak a nyilvánosságra való hozatala inkorrektség. (Ott volt az inkorrektség, hogy megtörtént.)
A párt végre is több száz tagból áll, független képviselőkből, akik nem tesznek semmiféle titoktartásra fogadalmat, s akik közel állanak ugyan a kebelükből támadt kormányférfiakhoz, de éppen olyan közel, sőt közelebb állnak a néphez is, mely odaküldte, mely a sajtón át, mint egy ablakon keresztül, mindenben látni akarja őket.
A klub tárgyalásai nem titkok. Egyetlenegyszer történt a véderő vita alkalmával, tekintettel az ingerültebb tanácskozásokra, határozatba ment, hogy a konferenciákról nem adatnak ki tudósítások. S mi lett a következménye? Az, hogy egész kolumnák jelentek meg az ellenzéki lapokban e tárgyalásokról. A vendéglőkbe szétszéledt képviselőktől rájok uszított riporterek összeszedtek esténkint annyi anyagot, annyi szálat, ami nem volt elég arra, hogy alaposan tudják, ami történt, de elég arra, hogy beleleheljék abba a maguk intencióit a szerkesztők, s kiszínezve, kitömve állítsák reggel a közönség elé, mely oly izgató gúnyanyagot nyert ezekben, hogy az utcák talpraállításához, meg vagyok győződve, a legnagyobb mértékben e fantasztikus, mesterségesen szenzációssá tett, semmit föl nem táró, de mindent sejtetni engedő közlemények járultak.
Ha ehelyett a konferenciákról rendes kommünikék adattak volna ki, és az úgynevezett »forrongó« beszédek is közöltettek volna szó szerint, a publikum látja vala, hogy a párt nem olyan ingerült, mint aminőnek írják – tehát ő se lett volna olyan ingerült, mint aminővé lett –, talán más lefolyása lesz a dolognak.
Szerintem tehát az egész spion-keresés nevetséges dolog. Tudom, hogy történhetnek esetek, minthogy a klubban aktív kormányférfiak is vannak, a miniszter elmondhat valami olyat ott, ami még korai, s ami árthat, de ez akkor a miniszter hibája. Ha a miniszter nem tud titkot tartani, akinek kötelessége – miért legyen kénytelen megtartani a képviselő, akinek nem kötelessége?
Summa summárum kegyelem a spionnak! Nem kell üldözni, firtatni, se elítélni szegényt.
Ahogy én tapasztaltam tizenhárom év alatt, nem az a baj, hogy az ellenzéki lapok valami olyast tudnak meg a klubból, ami ott történt. Hanem az a baj és az az elítélendő, hogy mindennap valami olyast tudnak, ami ott nem történt.
