A KIRÁLYNÁL
A KIRÁLYNÁL
Hangulatos dolog ez, urak. Van benne valami különös charme. Ódon illat, mely itt maradt a középkorból és száll, száll, belopódzik a pórusaidon át lelkedbe, és kéjes csiklandozást okoz. Kezded nem sajnálni a húszezer forintot, amibe a mandátum került. Kutya vigye, megéri.
A Veni Sanctet hallgattad egy darabig a kápolnában, de természetesen nem jutottál ülőhelyhez. Hiszen még nem vagy belső titkos tanácsos, még semmi sem vagy, csak új képviselő. Azaz, hogy már szóltál Wlassicsnak, Perczelnek, s ha ők úgy akarják, közoktatásügyi vagy közigazgatási bizottsági tag leszel a jövő héten, ámbátor nehezen megy a dolog: »Sokan vagytok – mondotta Wlassics, a homlokát összeráncolva –, nagyon sokan vagytok, édes barátom.« Hát tehetsz te arról, hogy olyan sokan vagytok?
De most nem ez a kérdés, hanem az a baj, hogy itt is sokan vagytok, neked már nem jut ülőhely, állanod kell. A kápolna kövei végre is nem hidegek, mert szőnyeggel vannak bevonva, és mert fűtenek a kápolnában. Van a királynak elég fája és elég pénze. Hiszen ti szavazzátok meg neki. Persze, persze.
Otthonosabban kezded magadat érezni, és elindul szemed, hogy gyönyörködjék a festői alakokon, akik a templomot benépesítik. Ejnye, milyen ismerős ez az egész. De honnan? Nem régen tetted le az érettségi vizsgát, és még jól emlékszel a benyomásra, amit V. László eskűje gyakorolt rád, láttad te azt valahol képen is, amint a templomban megesküszik, hogy a Hunyadi-fiúkat nem fogja bántani.
Hát nem valóságos az a templom? Garák, Rozgonyiak, Drágffyak. Csak éppen a nevük más, de a fizionómiájuk ugyanaz. Szilágyi Örzsébet ugyan hiányzik, meg a két fiatalember is, akikből az egyiket majd lenyakazzák később odakünn a Bánffyék lakása előtt.
Az orgona búg, a tömjénfüst betölti az egész templomot, s lelked édesdeden hánykolódik a történelmi reminiszcenciák és a valóság között. Az egyik délceg, magas levente megfordul most, Újlaki Lőrincnek vélnéd hátulról, mert mind hátulról látni az aranyos, bársonyos mentéjű daliákat, hát amint megfordul, nem Újlaki Lőrinc, hanem dr. Neumann Ármin.
Ah, bolondság! Próza, átkozott próza minden! Hiszen ezek az urak, akiknek kócsagtolla lebben, kardja csörren, tegnap még mindnyájan plundrában voltak, és nagyobb része a klubban tarokkozott, a másik része pedig valami geschäft után járt. Még az ülőhelyhez jutott excellenciás urak se a sziklaváraikból robogtak be csatlósaikkal Budára a Veni Sanctera, hanem irodákból és comptoir-okból.
Megmérgelődöl e gondolattól, és elunod az álldogálást. A szomszédod már nehány perccel ezelőtt elment és így szólt: »Én bizony nem állok itt, fölmegyek előre a “fehér terembe”, ott várom őfelségét. Ott legalább diskurálni lehet.«
Hát te is fölmégysz a fehér terembe, ahová a templomkerülő főrendek és képviselők gyülekeznek. A lépcsőn fölfelé két sorban sűrűn föl van állítva a koronaőrség, villogó alabárdjaikkal. Egy alabárd allé közt mégysz föl. A szép, ősi ruhájú fegyveresek némán, mozdulatlanul állnak ott, mintha viaszból volnának. Mindez királyias, szép… A téli napfény lankadt sugaraival végigszalad a lépcsők márvány oszlopain, az alabárdosok sisakjain, és nagy, mozgó fénysávokat ír le a falakra.
Te csak mégysz e fejedelmi tisztaságot lehelő pompa között, és megfogod a kardodat, hogy ne csörömpöljön és fölsóhajtasz: De nagy úr mégis a magyar király! Mégysz, mégysz, és egyszer csak vége szakad az alabárd-erdőnek, fönn vagy, és egy terembe lépsz be, amelynek négy sarkában négy tigrisbőrös alak áll kivont karddal, s a kardok azon szempillanatban tisztelegve villannak meg a vitézek kezeiben.
Összerezzensz. Neked tisztelegnek. Érzed a szuverenitásnak azt a hányadát, ami a parlamentből téged illet. Szíved sebesen kezd dobogni, lelkednek mintha szárnyai nőnének… Álom ez vagy valóság? Itt vagy a királyi várlakban és a király tisztjei tisztelegnek előtted a meztelen kardjaikkal, míg az ellenfeled, aki két szavazattal kisebbségben maradt, most otthon Kutyándfalván a kereket ráfoltatja a kovácsműhelyben…
Úgy látszik, a lábaid nem bírják el a dicsőséget, mintha nem bírnád őket jól mozdítani, bizonytalanul, megittasodva lépegetsz tovább szegény »gólya«, aki néhány hét előtt még szolgabíró voltál odahaza, és nagy trémák közt lépegettél a megyeház felé, ha a főispán hívatott.
De végre benn vagy a fehér teremben, mely a budai hegyekre nyílik. Balról ott áll a trón, aranyozott hímzéseivel, a hermelinnel bélelt mennyezettel, a nemzetiszínű strucctollakkal a tetején. Már előbb is láttad a kiállításon, de csak üveg alatt. Szép kis ülőhely a te öreg, nagyapádtól maradt karszékedhez képest. Istenem, mit érezhet, aki ilyenben ül koronával a fején! Ejh, a korona alatt is van főfájás!
A trónterem úgyszólván megtelt már – törvényhozókkal. Képviselve van minden párt, a nevezetesebb »bejáró« urak mind itt vannak. A néppárt teljesen eljött, a függetlenségi pártból azonban csak Oláh József tévedt ide. Azelőtt Helfy, Justh, Beniczky rendesen megjelentek. A nemzeti pártból ott van Apponyi Albert, Horánszky és még számosan.
Apponyi csodálkozva pillantja meg a törvényhozók gyülekezetében a magyar ruhába öltözött Benczúrt.
– Ohó, mester! Hát ön mit keres itt? Csak nem választották meg valahol?
– Nem, nem – nevetett a híres festő. – Csak tanulmányokat jöttem tenni a festményemhez.
– Mit fest?
– A június 8-iki díszülés festésével vagyok megbízva.
– Igen? – jegyzé meg fuvolahangján mélabúsan, nem minden keserűség nélkül Apponyi – az még az utolsó alkotmányos országgyűlésen történt.
Igen sok az új, ismeretlen arc és a katona uniformis. Látszik, hogy sok tartalékos tiszt van az újak között. Kedélyes triccs-traccs és ismerkedés folyik még itt is.
– Én N vagyok.
– Hiszen már háromszor mutattad be magadat. Én B vagyok.
– Igaz, bocsánat!
Egy-egy régibb csoport politizál, hogy: mennyi lesz a kvóta? A bennfentesebbek a királyról beszélgetnek:
– Jó színben van, és igen jókedvű.
– Lehet is, ha végignézi a választási mappát. Teringette, az a sok zöld karika az Alföldön.
Vége a misének, mind többen, többen jönnek, végre együtt van már mindenki.
Apponyi Lajos gróf jelenti a főudvarmesternek, Szapáry Géza grófnak:
– Az országgyűlés együtt van.
Szapáry Géza gróf siet jelenteni a királynak:
– Az országgyűlés együtt van.
A trónteremben hullámzás támad.
– Jön a király.
Janicsáry korelnök a bajszát pödri és kifeszíti a mellét.
Nyílnak a belső ajtók. Fölharsan a viharos éljenzés.
Csakugyan jön a király. Ünnepélyesen, lassan lépkednek előtte az udvari méltóságok kettesével megállapított rendben, elől Csáky Károly gróf kanonok, magasra emelve a keresztet. Mellette Széchenyi Gyula gróf főlovászmester az ország kivont kardját vivén. Vígan suhog a Vaszary Kolos piros selyem talárja, csörömpöl kevélyen a testőrkapitány szablyája. Majd a miniszterek lépegetnek komolyan méltóságteljesen, de ezek már a király után.
A király ruganyosan megy át a termen, fejével alig láthatólag meghajolva a fölrianó éljenekre; medvebőr kalpagját hóna alatt viszi.
Azután fölhág a trónusra. Mély csöndesség támad. Bánffy Dezső a trónhoz járul, és mélyen meghajolva átnyújtja a trónbeszéd tekercsét.
A király fölteszi a fövegét és a cvikkerjét is, aztán olvasni kezdi.
Jó öreg betűk, de a király még így is messze tartja, hogy jobban lássa…
Lassan-lassan lefogynak a hosszú papírról a sorok, a betűk, fölharsan újra az éljen, a király leszáll a trónról, és a XIX-ik század utolsó országgyűlése meg van nyitva.
…Ezzel azután hazamehetsz, nagyságos újdonsült mameluk uram, ha ugyan megtalálod a kocsidat, s eltelve a saját fontosságoddal, tovább szőheted a ragyogó álmot a képviselői dicsőségről, de el ne felejtsd e mámorító pillanatban sem, amit Wlassics mondott: »Sokan vagytok, nagyon sokan vagytok, édes barátom.«
