NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A MINISZTERELNÖK ESTÉLYÉRŐL
NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A MINISZTERELNÖK ESTÉLYÉRŐL
Ha vesszük azokat az alapmotívumokat, melyek ez estélyt előidézték, csak méltányolni lehet Bánffy büszke bátorságát, hogy ilyen módon gyűjtötte neje köré amaz úri hölgyeket, kik ragaszkodást és tiszteletet fejeztek ki egy rossz órában a kedves és szép miniszterelnökné iránt. Úgy hisszük legalább, hogy ez volt a motívum. De akármi volt is, egy bizonyos, hogy a miniszterelnöki palota áll még és le nem dőlt, pedig egy csomó polgári születésű hölgyvendége volt a kevély gobelines termeknek, s az arisztokrácia hölgyei közül csak kevesen voltak hivatalosak. Ah, lesz mit beszélni a városban a hét és kilenc pontos címerű kávéscsészék mellett! Hallatlan. Noch nie da gewesen! Milyen világ! Mon dieu, milyen világ!
De mindegy, a palota mégse dőlt le, s méltóságteljes kevély oldalfalának nagy fekete árnyéka ott reng most is csöndesen a napfényben csillámló Dunán – ellenben az országnak se történt semmi baja ezen borzasztó este óta (más lenne, ha fagyott volna ezen a hűvös estén), sőt merjük mondani, hogy ama pompás miniszterelnöki termek se néztek ki rosszabbul, mint egyébkor, mikor a haute-crčme ott mozgott. Egy-két ismeretes családi gyémánt hiányzott – azokat olcsóbb és kisebb kövek pótolták –, de az asszonyok szemei csak olyan kékek, feketék és fényesek voltak, mint egyébkor, és senki a világon nem bírta volna kitalálni, aki mind a kettőt látta, de nem ösmerte, hogy mi különbség lehet a kettő között – már ti. az ékszerek kövein kívül –, de aki csak az ékszereket akarja, annak kár a Lánchídon áthajtatni, az egyszerűen álljon a Bachruch kirakata elé.
Aki azonban már azelőtt látta itt az arisztokrácia nemes hölgyeit és a mostani társaságot, és tudja a különbséget a kettő között, annak, ha egészséges észjárású ember, nem az motoszkált a fejében, hogy »nini, hisz itt máskor egy előkelőbb társaság volt« – hanem sokkal inkább az, hogy nini, hiszen máskor is ilyen társaságot kellett volna ide gyűjteni –, mert hiszen a miniszterelnök voltaképpen Magyarországnak az első tisztviselője, s ha ő egyszer estélyt ad (amire az évi büdzsé egyik számtétele is ösztönzi), ezen az estélyen ki kell fejezve lennie annak, hogy ő Magyarország miniszterelnöke, amely országban ugyanis találtatnak a művelt lakosság között nem grófok és nem grófnők is.
Egyszer megtörtént, hogy egy francia író részt vett egy fővárosi banketten, ahol bemutatták Ráth Károlynak.
– Mi ez a nagybajuszú úr? – kérdé.
– Polgármester.
Azután bemutatták Kamermayer Károlynak.
– Hát ez a Károly úr?
– Ez is polgármester.
Végre bemutatták Gerlóczy Károlynak.
– De már ez a Károly?
– Ez is polgármester.
Az utazó író bejegyezte a naplójába, hogy egy nagy várost talált kelet felé, mely csupa Károlyokból és polgármesterekből áll. Nos, ama régebbi miniszterelnöki estélyekről följegyezhette volna egy kis deduktív logikával, hogy talált egy országot, ahol csupa grófok és grófnők laknak.
Ám, ha Bánffy Dezső, aki végre is származásra nézve arisztokrata (éspedig sokkal régibb a legtöbbjénél), elvonulva a miniszterelnöki polcról, estélyt ad, meghívja oda a maga osztálybelieit, ez rendben van, ahhoz senkinek semmi köze; azt is értjük, hogy az udvar spanyol etikettjén nem lehet rést ütni – ki tudja, mire jó az a spanyol etikett –, de hogy a népképviseleti gyökérből sarjadzott miniszterelnök kizárja a miniszterelnöki palota estélyeiről a középosztály művelt hölgyeit, azon osztályét, mely Magyarországnak majdnem az egyetlen fönntartó oszlopa, ez igazán egy inzultus volt, amivel senki sem törődött, mert senki azelőtt észre sem vette (minden egyéb más bajunk között). Bánffy végre ebben is egy korrekt lépést tett előre. Minden bátorsága közt ez volt a legnagyobb bátorsága, mert még a vakmerő emberek is, akik az ágyúgolyótól nem félnek, hátrahökkennek a kilátásban levő gúnynyilaktól! Ah! Ezek az átkozott mérges szavú kis nyilak! Mennyivel sebesebben haladna a világ, ha az egyes nem félne a világtól!
De még más szempontból is nagy dicsérettel kell kiemelni ezt a szombati estélyt. Az első példát, mely a magyar társas élet fejlesztésére jótékonyan kell, hogy hasson. Kétségen kívül oly magas helyről kellett annak indulnia, aminő a miniszterelnök szalonja, hogy akceptáltassék, s ha lassan-lassan is, de követőkre találjon. Ti. arról az egyszerűségről van szó, melynek ellentéte egyik megölő betűje a magyar társas összejöveteleknek. A miniszterelnöknél nem folyt a pezsgő, nem álltak nagy garmadában a tengeri rákok és vadpecsenyék, egy kis teát hordtak szét a szolgák s valami kevés süteményt, ez volt az egész. De mindent pótolt a háziasszony szeretetreméltósága, ki ízléses fekete ruhájában igazán kedves és előkelő jelenség volt, s minden vendégével úgy tudott foglalkozni, hogy szinte azt kellett hinnie mindenkinek, kivált ha egy kis képzelőtehetség van benne (s az többnyire van), hogy ő az estély egyik központja. Ezért aztán mindenki jól érezte magát, jól mulatott, a pompás hangulattól megkapatva beleringatózott, és csak a Várból visszafelé hajtatva vette észre, hogy a feje nem kóvályog a pezsgőtől, és hogy a gyomrát nem nyomja a homár, ami a magyar estélyek rendes következménye.
Hát igen, félreismerhetlen a célzatosság e nagy egyszerűséggel (kivált, ha azt Bánffy teszi, kinek szinte szenvedélye folyton-folyvást adni a nagy ebédeket), hogy példát kívánt adni a magyar társadalomnak, ennek a szerencsétlen magyar vendégszeretetnek, mely úgy néz ki, mintha a karlsbadi fürdőigazgatósággal állana albérleti viszonyban (ámbár nem akarok gyanúsítani), hol ha három vendéget várnak, tíz vendég számára sütnek-főznek három nap, három éjjel, hol megtörténik – példák rá a gróf Vigyázó hajdani estélyei, hogy huszonhét ételt tálaltak föl elébünk, az ötödikig élvezett az ember, a tizedikig bámult, a tizediken túl kezdte lenézni az öreg Lucullust, de a huszadik ételnél már dühbe jött a vendég a szakácsművészetre és elhatározta, hogy holnap egy kis bablevest főzet otthon.
Valóban a társas érintkezés csak úgy lehető, ha olcsóvá lesz, s ezt csak azok tehetik, akik elég kiválóak arra, hogy divatba hozzák. A társadalmi érintkezés hiánya már eddig is érezhető volt; egyik nagy faktora a művelődésnek. Minden párizsi ember elmegy ebéd után csevegni valami szalonba, nemcsak az arisztokrata, hanem a legegyszerűbb polgár is. Négy-öt szalonba is elmehet, ahol jól érzi magát s műveli lelkét a finomabb társalgás a gyöngédebb nemmel. Nálunk nincsenek ilyen szalonok. Itt mindenki elmegy kártyázni, s ha valahová vacsorára hívják, magával viszi a szódabikarbónát is, s mikor hazajön éjfél után szalasztja az inast a masszírozó doktorért.
Ez csak az egyik rossz oldala a mi társasági érintkezésünknek.
A másik az, hogy a nemzeti erkölcs annyi költekezést provokál, amennyit a szegényebb sorsú ember nem bírhat meg. Ha egy közepes hivatalnok néha-néha meg akarja hívni az ismerőseit (s ha lányos apa, kénytelen vele), mindenekelőtt kölcsönt kell fölvennie.
Ezért emeltük ki a miniszterelnök estélyének ezt az oldalát, s ezért írtuk meg az újságba – mert ha ezentúl a számtanácsos estélyt ad és nem akarja különbnek, mint a magyar miniszterelnöké volt – az bizony a tanácsosné asszony rendes konyhapénzéből is kifutja.
