KITÜNTETÉSEK
KITÜNTETÉSEK
– Egy kis polémia –
Egy fővárosi laptársunkat, széles unalmában a millenáris kitüntetésekről elmélkedvén, kétféle bosszúság fogja el. Az egyik amiatt, hogy kiket tüntettek ki rendjellel, s ezek közt persze a derék Tiller szabómester a legvörösebb posztó. A másik bosszúsága az, hogy kiket nem tüntettek ki rendjellel, s ezek közt van az én nevem is, három kiváló íróé mellett. Ez adja meg nekem a jogcímet a következő kedélyes sorokra.
Mindenesetre köszönöm a jóakaratot (mi újságírók segítsük egymást), de nem osztom t. laptársunk kedvetlenségét, csak részben. Ti. abban a részben, hogy az csakugyan nem felel meg az igazságnak, hogyha a Klobusitzky, Morzsányi és Melczer képviselőtársaink szabója, Tiller úr, megkapta a rendjelet, miért nem kapta meg a mi szabónk, Grünbaum és Weiner is a rendjelet? Ez engem is bánt. Képviselők közt még lehet különbséget tenni, de a képviselők szabói közt különbségeket tenni nem helyes. Mert mit fog most már Grünbaum és Weiner gondolni felőlünk, akik nála varrattuk a ruháinkat? Bizonyára így fog töprengeni: »Micsoda pipogya képviselők kerültek hozzám!«
De ami az írók kitüntetését illeti, bár a három fölhozott íróbul az egyik (Jókai) már többször részesült királyi kitüntetésben, ebbeli nézeteit tisztelt laptársunknak egyenesen kifogásolom. Szerintem az írók számára a rendjellel való kitüntetés már a foglalkozás sajátos természeténél fogva céltévesztett vagy legalábbis fölösleges.
Mert a miniszternek sokszor lehet szüksége a rendjelekre, mint manifesztációjára a változatlan vagy fokozódó fejedelmi kegynek, melyből erejét meríti a sikeres kormányzásra. Sőt más állami hivatalnok is, kit fölülről a főnöke nyom, alulról a felek molesztálnak, bizony rászorul lankadó munkakedvében egy kis élesztésre az államfő részéről. Mi egyéb fokozhatná a katona buzgalmát, hűségét, ha nem a legfőbb hadúrnak egy, a gomblyukon látható megelégedése? És mit szóljak a magas arisztokráciáról? Szegény nagyurak! Nekik olyan üres a világ, ők oly keveset érhetnek el – mert már születésükkor mindenük van: rangjuk, fényes nevük, nagy vagyonuk. Mi az ördög izgassa őket, kik előtt minden nyitva áll, és csak egy bezárt hely van: a király rendjelkazettje. Ó, ez a kazett! Ebben még vannak kívánatos, elérhetetlen holmik!
A végére hagytam a filisztert. A filiszter éppen azért filiszter, hogy mindig azt nézze, amit a sablonemberek csinálnak. Ha azok faggyúgyertyát esznek, akkor a filiszter is azt eszik. Ennél még csak egy rosszabb faj van, a stréber; mert a stréber licitál; ha azt látja, hogy az előkelőbbek faggyúgyertyát esznek, fogja magát, nemcsak azt eszi ő is, hanem folyadékká olvasztva issza is. Hisz azért stréber. Ezek persze törekszenek a rendjelre. Ezeknek ér is az valamit, néha sokat is.
De mit tegyen a rendjellel az író? Mitől jó az neki? Többet érnének-e azért a Petőfi munkái, ha oda volna írva a címlapjukra: »Írta Petőfi Sándor, kir. tanácsos«?
Az íróság az egyetlen foglalkozás, melynek fénye, sikere a sokaság véleményére van alapítva. Ha tetszenek az író munkái, mindennap, minden lépten-nyomon megkapja az ő nemes hiúsága a maga táplálékát – nem szükséges azért a királyi kazettnek kinyílnia. Az ő illetékes faktora, aki biztassa, buzdítsa, kitüntesse, a közönség, ahonnan frissen, közvetlenül kapja a lelket üdítő nektárt, és nem vallás- és közoktatásügyi magyar miniszterem előterjesztésére.
Hiszen a rendjeleknek is ez a céljuk azokra, akik másnemű funkciókban a hatalom legelső forrásától kell, hogy várják az elismerés jelét. De egy íróval szemben a leghatalmasabb király se egyéb, csak egy olvasó – aki két olvasó ellenkező véleményét már le nem bírja verni.
Hozzá tehetném még azt is, hogy egy író könnyebben tehet híressé egy királyt, mint egy király egy írót. De én azt nem mondom, mert örülök rajta, hogy olyan nagy király idejében élek, aki alatt a legnemzetibb író is álszemérem nélkül lehet lojális.
De a rendjeleiből, megvallom, nem kívánok sem a magam, sem az írótársaim részére. Vagy ér valamit egyikünk-másikunk, és akkor megadja a nagyközönség elismerése, ami kijár, a kor divatjaihoz képest egyszer nagyobb, másszor kisebb mértékkel; vagy pedig nem ér egyikünk-másikunk semmit, s ezen a rendjel sem segítene. A király rendjelei sokkal hasznosabban s helyesebb fokozatban használhatók őfelsége egyéb hű alattvalóinál.
Mert ahol Arany János és Jókai, akik századokra szóló dicsőségére dolgoztak nemzetüknek, kisebb rendjeleket kaptak, a fönnálló rendjeladományozási rendszer szerint, mint egy nagyhasú főispán, aki tizenöt évig csibukozik, és köpköd csempészett dohányból a megyeházán (a még magasabb rendjelek tulajdonosairól nem is szólok) – ott, aki az írók kitüntetését sürgeti, voltaképpen azok deklasszifikálását akarja.
Én nem akarok ezen rendszer ellen küzdeni. De konstatálom, hogy a rendszer olyan. Mert valaminőnek csak lennie kell. És ha egyszer olyan, ne kívánjunk az íróknak rendjeleket. Ezt követeli az egyszerű okosság.
Ha teszem azt – ad absurdum vive a hasonlatot –, egy olyan rendszer állana be (mondjuk, egy excentrikus királyné alatt), hogy táncolási képességek szerint osztanák az állami rendjeleket, akkor Tisza Kálmánnak alig juthatna egyéb a koronás ezüst érdemkeresztnél, Széll Kálmánnak se különb, Zichy Nándor gróf legfeljebb a Ferenc József-rend kis keresztjével kelletné magát a papoknál, Szuhányi Ferenc, Papp Géza és Meszlényi Lajos ellenben viselnék az aranygyapjút.
De ez esetben, tudom, tiltakoznának is nagyjaink, és mert okosak, azt mondanák: »Nem kell rendjel«.
Azért tehát, tisztelt laptársunk, hagyjon ön békét a mi becsületes, megviselt írói frakkjainknak, amelyek csöndesen és megelégedetten lógnak a fogasainkon, s többé-kevésbé hasonlítanak a valóságos excellenciás urak frakkjaihoz. Minek azokat a gomblyukakat piszkálni rajtok?!
Jól tessék engem megérteni, nem valami demokratikus hóbort vagy bohém gőg mondatja velem ezeket (ilyen bogarak nincsenek bennem), hanem egyszerűen az írói világ érdeke, a megóvás a deklasszifikálástól – és mert az írókra nézve fölöslegesnek is tartom a rendjeleket.
Ám, ha egyszer a királyunk azt mondaná: »Olvastam az ön könyvét, és igen jól mulattam vele«, ez bizony nekem is nagy örömet okozna, és egy álló esztendeig lenézném Gyulai Pált.
