A »FEJEDELEM«
A »FEJEDELEM«
Őt se látjuk már többé, a kis kövér öreg emberkét, kurta, kövér lábszáraival, kövér, vastag ujjaival, melyeknek a legkisebbikére is alig fért már föl a családi pecsétgyűrű, amit valaha Kemény János fejedelem viselt, állami okmányokat és nemesleveleket pecsételvén vele. Nem, nem, sohase fogjuk többé látni a fejedelmet, amint előtipeg a folyosón s leül, és csak a tanácsteremből kijövőktől kérdezgeti:
– Mit rotyognak odabent?
A derék öregúr anekdotizáló szája becsukódott örökre, ajkán megfagyott a jóságos mosolygás; ma reggel néhány nap kínos betegség után kilehelte nemes lelkét.
Báró Kemény János testvéröccse volt Kemény Zsigmondnak, a nagy publicistának, maga korában kiváló regényírónak, s hogy minden címét ideírjuk: Deák Ferenc barátjának; s ahogy Kemény Zsigmond működése megoszlott az irodalom és a politika közt, mint küzdő alaké, akként kibicelt János báró is a politika és irodalom mellett egyformán, rokonszenvesen, nagy szeretettel. Szerepre nem vágyott (valljuk be, egy kicsit lusta is volt), de ott szeretett ülni a tűzhelynél, s nem volt az a mozzanat sem az irodalomban, sem a politikában, mely az öregúr figyelmét elkerülte volna.
Pedig ő szerepelhetett volna mint produktív erő is, meglehet mind a két helyütt – kiváló és originális tehetségei voltak –, de természetesen csak diskurzus útján nyilatkoztak a fehér asztalnál vagy a folyosón, ahol az öregúr szava, véleménye majdnem megcáfolhatlan súllyal nehezedett a fiatalabb képviselő nemzedékre. A nagy restség mellett igénytelen és szerény is volt, szeretett a háttérbe vonulni, úgyhogy az utolsó években, kivált mióta a közigazgatás államosítása fölkerült a programba, mintegy elkedvetlenedve semmibe se avatkozott, hanem a végzetes Bokross Elek, majd Huszár Károly báró vezérkedtek az erdélyi ügyekben a kulisszák mögött. Az előbbit »Erdély eszé«-nek nevezték, pedig csak Erdély szégyene volt, az utóbbi államférfinak gerálta magát, pedig nem volt egyéb, mint egy kicsiny látkörű megyei intrikus – a Falu rossza úri ruhába öltözött baktere.
A speciális erdélyi észt báró Kemény János és Horváth Gyula képviselték parlamentünkben, az a nyugodt genret, emez a nyugtalant, de mind a kettő a lángelme bizonyos csillámaival. Kemény János bölcs mondásai, melyekben bibliai őserő nyilatkozik, szájról szájra keringtek; ötleteit, melyeket a napi szituációkra mondott, még évek múlva is emlegetni fogják, s humorában annyi magyarosság, annyi zamat, annyi játsziság bugyborékolt, hogy öröm volt vele lenni és őt hallgatni. Nem is volt Kemény Jánosnak talán egyetlen ellensége sem a parlamentben.
Pedig nem lehet mondani, hogy dacára zajtalan életének, s a szerepléstől való ideges tartózkodásának, nem vitte volna semmire. A parlament főlismerte az ő értékét, s egy nagy tisztelet piedesztáljára állította. Kicsiny arányokban bizonyos Deák Ferenc-es nimbusz környezte, s bár alig volt egypár sort kitevő fölszólalása a Ház Naplóiban, az utolsó előtti hároméves országgyűlésen a Ház alelnökévé választotta. Ugyanakkor volt alelnök Szontagh Pál is: Orestes és Pilades, két elválhatlan jó barát, kivel együtt kapták meg a belső titkos tanácsosi méltóságot. Szontagh el is panaszolkodta minden ismerősének: »A János rántott be engem. Én nem tudom, hogy mi lelte, miatta kell most excellenciás úrnak lennem. Ne nevessetek ki, kérlek. Nekem ugyan nem kellett, de nem akartam a János örömét elrontani.« (Ti. úgy állt a dolog, hogy az alelnökség címén kapták, s Szontagh volt az idősebb alelnök, ha ő el nem fogadja, elmarad az előterjesztés.) Azonban Kemény János is így duruzsolt: »Ezen az öreg Palin kiütött a hiúság; itt van ni, most már nekem kell irulnom-pirulnom a sok gúnyos tekintet alatt, de nem volt szívem hozzá ellentmondani, mikor a miniszterelnök megkínált vele, mert úgy szeretem ezt a Palit, mintha a testvérem volna.«
Nyilvánvaló ebből, hogy mindenik a másik kedvéért fogadta el a belső titkos tanácsosságot, és kitűnik ebből még az is, hogy Tisza milyen ügyesen ajánlhatta föl e két egyszerű puritánnak a csillámló nagyúri kitüntetést, mely szinte nem illik klasszikus egyszerűségű egyéniségükre, mint ahogy például furcsa lenne még leírni is: »Deák Ferenc csász. és királyi kamarás, val. belső titkos tanácsos«.
Kemény János a nyarakat kamarási birtokán töltötte, télen pedig évtizedek óta az »Angol királynő«-ben lakott, ahol az első emeleti étteremben az egykori Deák-asztalnak (melyet Mikszáth a »Bourbon-asztal« címe alatt leírt pompásan) volt törzse. Körülötte csoportosultak az agglegény államférfiak: Csernátony, Podmaniczky, azelőtt Bedekovics és sokan. Szalmaözvegyi állapotában Tisza Kálmán is ehhez a kompániához tartozott.
A megboldogult öregúr tagja volt a Kisfaludy Társaság könyvkiadó bizottságának, s nagy pajtása Gyulai Pálnak. Rendesen részt vett a társaság nagygyűlésein, bankettjein s jó humorával nemegyszer évelődött Gyulaival:
– Látod Pálom, minden attól függ, hogy télen halok-e meg vagy nyáron. Mert ha nyáron halok meg, akkor otthon Kamaráson a rokonaim lesznek körülöttem, s azoknak hagyom amim van, ha azonban télen halok meg, akkor itt leszek elhagyatva Pesten, és mindenemet a Kisfaludy Társaságnak hagyom.
– Ugyan ne beszélj, fejedelem, ne beszélj!
De a »fejedelem« addig beszélte ezt, hogy egyszer aztán csakugyan meghalt, éspedig télen – tavaszkor, ami szerinte jó az irodalomnak, de halt volna meg a szegény fejedelem inkább nyáron, csak még ne most, hanem tíz, húsz esztendő múlva.
Egy kitűnő politikusunk így jellemezte őt, az ő jóságát, higgadtságát: Ha mi választanánk a miniszterelnököt, Tiszára szavaznánk, de ha mi választanánk az Úristent, Kemény János kapná a legtöbb voksot.
Mindegy; csak a Házban volt ő ilyen népszerű; a halál nem változtatta meg miatta a maga sorrendjét.
