SZILÁGYI-LÁZ [I.]
SZILÁGYI-LÁZ [I.]
Van egy öreg mese, s annak száz meg száz variánsa, de az alapeszme mindég egy. A király leütteti fejét a legjobb vitézének, valaki odajön (ez a valaki az alábbi történetben ezúttal a nemzet), megkeni gyógyfűvel a nyakát, visszaragasztja rá a fejét, s a vitéz fölugrik: »hopp, de furcsát álmodtam«, s még erősebb lesz, mint volt. Nemsokára rájön a király, hogy hibát tett, mivel hitt az ármánynak, de meg szüksége is van a nagy bajvívóra, siratja, siratja, s hogy ím kitudódik az életben léte, elejébe megyen, viruló örömmel, aranypatkós lovon, színezüst nyeregen…
Így folyik, folydogál a nemzeti mese. Mindég is mese volt. Beszélték, beszélték sok száz esztendeig, de igazra soha sem bírták átbeszélni.
Most végre úgy néz ki, mintha igazán meg akarna történni. Döfjetek kérlek oldalba, hogy nem-e álmodom ezeket?
De nem, csakugyan Szilágyi Dezső ül ott abban az elnöki székben, ahova a nemzet emelte, s úgy emelte oda, hogy a vesztőhelyről mind a két kezével fölvette, s úgy emelte oda, hogy komolyan fölötte álljon.
Hogy ez lehetséges, igazán senki se hitte volna, még maga Szilágyi sem. Hiszen akit a király eldob, az olyan mint a dinnyehéj, azt senki sem veszi föl, az már csak úgy szerepelhet, hogy esetleg megbotlik, elcsúszik rajta valaki.
Nem, ezt Szilágyi sem hitte volna el. Mikor a bukása közelgett sötéten mondá egyszer:
– Ejh, mit bánom én, visszamegyek mint a bölény a rengetegbe, ahonnan jöttem, ahol legalább szabadon ordíthatok.
No, ezt ugyan el nem találta. Visszament a rengetegbe az igaz, de nem bölénynek, aki szabadon ordít, hanem erdésznek, aki a bölényeket, rókákat, ordító farkasokat ijesztgeti, néha közéjük is lő.
Ma kétségkívül Magyarországnak ő a legérdekesebb és legnépszerűbb embere. Az egész nemzet bizonyos kevélységgel nézi őt.
Még csak a mese utólja van hátra. A miniszteri széken félig se volt akkora erkölcsi hatalma, tekintélye mint most. Ma nem történhetik fontosabb dolog, hogy ne az legyen az első kérdés:
– Mit szól ehhez Szilágyi?
Az új elnök már az első percben beletalálta magát abba a székbe, melyet az ő emléke fog bearanyozni. A tacitusi beszédet, mellyel beköszöntött, márványba kellene vésni örök időkre e szék fölé. Első rendreutasításai valóságos remek dolgok, melyek részben elbájolták a Házat, részben ismeretlen félelmekkel töltötték el. A biztonság, mellyel a Ház fölött uralkodik, oly rendkívüli, hogy szinte megdöbbentő. Mintha a gondviselés ülne ott az emelvényen Molnár Antal és Bartók között a maga borzalmas rejtélyességével. De az ülések vége felé mégis fölismerhető rajta a kimerültség. A titán unatkozik. Ásít. Szemkarikái megnagyobbodnak, vastag ajka fitymálólag csüng le. A bölény nem szokta meg az iskolamester szerepét.
A gyenge beszédek alatt démoni gúnyosság terpeszkedik el az ajk szegletei körül, az erősebb ellenzéki beszédek alatt idegesen kapkod a kezével, mintha jegyezni akarná ellenök támadó gondolatait. Egy ösztönszerű, akaratlan mozdulat mutatja. De a csöngettyű nem plajbász.
A Ház ülései csöndesek, unalmasok, úgyszólván színtelenek. Sablon beszédek, sablon emberek a porondon. Nincs igazi csata, és előszele sem fújdogál. Tehát nem készül obstrukció. Szürke kritika és rikító dicséretek váltogatják föl egymást. S a posványos béke nemcsak azért van, mert Apponyi délre utazott, s mert Bánffy Bécsben van, hanem kivált azért, mert Szilágyi ül a magasban, s rettentő szemöldökei uralkodnak. Ah, a verebek nem egészen bolondok, hogy a macska szájába repüljenek.
Valóban az ülések oly szárazak, poshadtak, a vita olyan semmitmondó; hogy a közvélemény nem azt kérdezi: ki beszélt ma a Házban? Hanem azt kérdezi:
– Hogy elnökölt ma Szilágyi?
Jól elnökölt-e? Nem, nem azt akarják tudni, hanem, hogy kit taposott le. – Mert azt szeretnék róla, hogy mint a sárkány, két embert reggelizzen föl naponkint.
Mindenki Szilágyit tudakolja, mindenki róla beszél, e csodálatos ember pályája olyan, mint a tenger útja, apály, dagály váltogatják egymást nagy sűrűségben. Wekerle alakja halványodik. Miért? Az isten tudja. Khuen el van felejtve, mintha öt lábnyi föld volna fölötte. Szilágyi egyre növekszik. Miért? Hát azt is az isten tudja. Mert amióta olyan nagyon növekszik, azóta nem csinál nagy dolgokat. Csak növekszik, egyre növekszik Az embereket elfogja a Szilágyi-láz. Delírium Szilágyiensis. Őnélküle semmit se tudnak képzelni a jelenben és azután a jövőben sem, sőt vannak enthuziazmussal megtöltött alakok, akik visszaviszik Szilágyit a múltba is, mert már nem elég nekik, hogy csak a jelent és a jövőt adják neki.
Hja persze. Egészen másképp volnánk most, ha Szilágyi applikálva lett volna a II. Endre udvarában. Akkor nem történik az a bűn. Szilágyi ráreccsentett volna Petur bánra, hogy »ne szamárkodj, öreg«, és az öreg megijed, s Gertrudis nem hal meg, még új fiakat szülhetett volna, akiknek a maradékai ma is élhetnének…
I. Ulászló sem szegte volna meg a töröknek adott esküt, ha Szilágyi tanácsát kérheti ki akkor, és elmarad Várna stb.
Egyszóval Szilágyi in floribus. Akik valaha ellene agyarkodtak, azok most mind dicsérik, és a jóslás tehetségét kezdik magukban érezni:
– Majd meglássátok, hogy még egyszer ő lesz a miniszterelnök.
De az még nem jelent semmit, ha a mameluk dicsér és jósol (hisz ez a mestersége), hanem az aztán a csodálatos, ha a mameluk aggódik valakinek az egészségéért. Ez valami szokatlan és megdöbbentő.
– Nem betegszik-e meg a sok ülésben? – hajtogatják gondterhelt arccal. – Nem kap-e szegény aranyeret?
Boldog isten, hát törődött valaki Péchy Tamással vagy Ghyczyvel, hogy nem kapnak-e aranyeret? Volt erről szó valaha?
Mindegy, ha volt, ha nem volt. Most szó van e kettőről, hogy e széken szerzi meg Szilágyi az egyik verzió szerint a miniszterelnökséget, a másik szerint az aranyeret. Az is meglehet, hogy mind a kettőt.
Annyi bizonyos, hogy ami a miniszterelnökséget illeti, eddig legalább mindig arra dolgozott Szilágyi, hogy meg ne szerezze, most nem tudom, de az aranyérre nézve merem állítani, hogy nem vágyik rá.
S éppen ezért korán reggel kél, hat óra táján megreggelizik, kiszíjja ósdi cigarette-jét (mert csak olyan cigarette az, amin szopóka van), elolvassa a lapoknak őrá nem vonatkozó részét (mert amint a nevét találja valahol, dühösen fordít a másik lapra), aztán megy a vívómesterhez.
A nagy orátor, aki most már némán kénytelen nézni a parlamenti csatákat, két óra hosszat viaskodik az ülés előtt a vívóteremben, s azután kifáradva, teljesen kimerülten, megizzadva, hogy csurom csap, kilenc óra után megy a Házba. Ott már várják a tisztviselői és a szállingózó jegyzők, amint fújva, lihegve, vad tekintettel beront, és valóságos fúriával nekiesik a mai ülésre aktuális iratoknak.
Egy perc alatt átnézi, de mindig állva, mire egyszerre kiderül ábrázata, s gunyoros kedélye szarkasztikus morzsáival kezdi környezetét mulattatni. A csinált anekdotákat nem szereti, leginkább az a szokása, hogy beleköt valakibe, csipkedi, bosszantja, ingerkedik vele, folyton a legszélsőbb határon. Még egy vonal, és Molnár Antal meg volna sértve. De Szilágyi úgy tud járni az ő nagy, vaskos csizmáiban, hogy sohase lépi át ezt a vonalat.
Egy fél óráig szeretetreméltó, szinte kedves. Az apróbb tisztviselőket melegen kérdezi ki a bajaikról, azokkal nem kötekszik (a gyöngékkel mindig gyöngédebb), azután olyan jóízűen eltanácskozik velök holmi apróságokról, mintha a világ legfontosabb dolgai volnának, hogy hova kellene tenni a Bánffy arcképét? Melyik hely volna legjobb a falon?
A legjobbat azonban hiába tanácsolják neki, mert Szilágyi önző lélek, azt bizonyosan a maga képének tartogatja.
A fél óra sietve eltelik, odakünn már csoszognak a Madarász apró léptei. Aztán mindig növekszik a csoszogás. Szilágyi kiveszi óráját, s arca egyszerre ünnepélyessé, rideggé változik. Hóna alá csapja a paksamétákat, s megindul dübörögve, mint egy tehervonat, utána imbolyogva lépeget Perczel Béni, és a kimaradhatlan Molnár.
Mikor az elnöki székbe végre beleülhet, már akkor annyira kifárasztotta magát hajnal óta szándékosan a vívással, járással és az állással, immár valóságos gyönyörérzet fogja el, hogy ülhet. Ami másnak fáradságot okoz, őt az fölfrissíti. Szinte látszik az arcán, hogy végtelenül élvez: elméje friss és éles, mint a borotva, szeme villogva kémleli a tájékot, hogy valami kifogásolni valót találjon.
A Ház azonban csendes, mint a pihenő kenderáztató. S a sütkérező békák egy mérges tekintetére cuppogva ugrálnak vissza…
Egy-egy álmodozó képviselő odanéz néha-néha. Úgy ül ott gőgösen, hatalmasan, mint egy indus isten.
Az ember azt hinné, hogy egy millió katonája áll sort valahol odakünn. Pedig nincs egyebe a világon, csak egy kis könyvecske az elterpeszkedett könyöke alatt, a házszabályok, s abban millió katona helyett legfeljebb egy millió betű, s az is bolondul
összerakva.
