BERZEVICZY
BERZEVICZY
Itt van ni!… elpazarolták az összes szavainkat, amik benne vannak a magyar nyelv nagy szótárában, és most nincs egyetlen epithetonunk, hogy mint Wekerle mondaná: meghonoráljuk a mai nap szónokát, Berzeviczy Albertet.
Nagyszabású... Ejh, pokolba a nagyszabásúval! Nagyszabású beszédeket mondott Angliában Pitt, Disraeli, néha Gladstone; Franciaországban a kis Thiers és a vak Gambetta, de Magyarországon már mindenki mondott nagyszabású beszédet vagy a »Nemzet«, vagy az »Egyetértés« szerint.
Hónapok elmúlnak a nagy lefetyelésben, az országházban néha évek is, az ember nem talál bennök egyetlen új és értékes gondolatot se szalmára, se magra nézve – de azért ezek a beszédek mind nagyszabásúak. Nagyszabású beszédet mond Magyarországon minden ember, a névnapot köszöntő kántortól kezdve föl a programot adó miniszterig.
Kicsiny az ország és zöld egy kicsit, azonfelül dicsekvő is, képzelődő is. De azért hála istennek a fejlődés útján jár.
Húsz-huszonöt év előtt még minden megyei főjegyzőt ékes tollúnak tartottak, pedig ezek a gyarló öregurak még írni se tudtak grammatice. Mikor először kezdtem följárogatni a képviselőház karzatára (bár egy isten kegyelméből való nagyember vezette akkor a nemzetet), ha valaki egy afféle frázist kiejtett, hogy »valamint a terebélyes tölgy« vagy »miképpen a csörgedező patak«, a Ház elérzékenyült és éljenezni kezdett. A jó öreg Horvát Boldizsár akkor ríkatta meg a tisztelt Házat egy-egy pátosszal kiejtett, elcsépelt szóvirággal, amikor neki tetszett.
– Istenem, de gyönyörű! – mondák.
Valami rettentő primitív dolog volt ez. Voltak akkor is már magvas szónokok, Andrássy Gyula gróf fényes ötleteivel, melyek a világ bármely parlamentjében számot tettek volna, s melyek Cicerótól Apponyiig egyetlen szónoknak se derogálhatnának, Tisza Kálmán sajátos harcászati modorával kicsipkedte az ellenfelek megtámadható kifejezéseit, s olyan könnyedséggel verte meg őket velök, hogy csak akkor vették már észre, mikor végök volt. Tisza nem törődött az ellenfelek igazságaival, néha hozzá se nyúlt az igazságaikhoz, hanem őket magukat mindennap elpüfölte. Igazi parlamenti birkózó volt. De a Ház Horvát Boldizsárt és Somssichot tartotta nagy szónoknak, akik üres chriákat mondtak el, régi klasszikusokból vett idézetekkel. Gyönyörű volt ez az akkori Háznak. Ah, milyen gyerek volt az akkori Ház, a maihoz képest. Igaz, hogy egy illedelmes, tisztességes gyerek volt, tele naivitással, s ez a mostani ez egy kozák, egy kamasz, még nem egészen érett, de már nem egészen naiv.
Ma már mások a jó beszédek, mint azelőtt – és tíz év múlva ismét mások lesznek.
Ha majd egyszer a Ház nagyon okos lesz, és támadnak nagy szónokaink, akkor aztán nem lesznek olyan gyakoriak a nagyszabású beszédek.
*
Egyik kisfiam roppant érzékeny volt négyéves korában, gyakran szerettem produkálni a puha szívét, mikor vendégek voltak.
Behíttam magamhoz, s elkezdtem érzékeny, elnyúlt hangon mondani:
– Szegény Szapáry Gyula! Óh, szegény Szapáry Gyula!
A második szegény Szapáry Gyulánál félregörbült a kicsi szájacskája, a harmadik szegény Szapáry Gyulánál elkezdett hangosan zokogni, hogy szinte meghasadt a szíve. Nem tudta miért szegény Szapáry, nem tudta kicsoda, nem értett semmit, csak a hang bánatos lágysága, érzelgőssége ríkatta meg.
S ebből következik, hogy a nem intelligens egyénre a legnagyobb hatással maga a hang van, sőt merném mondani csak is ez; az egy kicsit intelligens hallgató ízlése már a szóvirágig ér, egy jó flosculus faszcinálja a közepes nívójú hallgatót (aminőkből nagy részben ma áll a Ház), szereti a szép hangot, a szóvirágot is, de már megköveteli a tárgy megvilágítását is – ám azzal nem sokat törődik, hogy milyen anyaggal világítják meg. Villany-e vagy faggyúgyertya, az nem tesz nála különbséget.
Azokban a »nagyszabású« beszédekben tehát csupa harmadrangú anyag van, úgynevezett »kávéházi okoskodás«; semmi finomság, semmi eredetiség.
De minek is az? Csak a roppant elkényeztetett test érzi meg, hogy a matracban lószőr van-e vagy csak tengeri fű?
*
Milyen érdekes kép ez a mai! Ma végre a politikai gourmandok, az ínyencek kaptak valamit. Egy szónok beszélt, aki húsz év múlva is nagy szónok lesz, és az lett volna ezer év előtt is.
Elértünk a tetőre.
Egy szónok beszélt, aki csak olyat mondott a parlamenti helyzetről, ami új, ami az ő saját megfigyelése, amit egy szem se láthat meg, csak az ő szeme, amit egy agy se figyelt meg, csak az ő agya. (Más szemek, más elmék, mást kell, hogy észrevegyenek.) A mélységből hozott föl finomságokat, melyek egyéniek és mégis igazak. Apró vonásokból állított össze képeket, amik hatottak, gyönyörködtettek, csapdákat, melyekbe szemünk láttára csúszott be az ellenzék, ellentmondásokból nyilakat élezett ki, az ellenfelek golyóiból zseniális művészettel pajzst öntött a barátjainak.
Kihagyott minden fölöslegest, nem érintette a közhelyeket, átsiklott a nagy vonalak fölött, amiket mindenki lát, tud, mert akkora nagyok, mint a gerendák, nem e gerendákkal birkózott, amiket most négy hétig fognak emelgetni, innen is, onnan is, erősebb és kevésbé erősebb legények, borzasztó unalmára az országnak, hanem önmaga teremtett egy külön vagdalkozási anyagot egy Berzeviczyzmust (mint Pasteur a veszettség ellen).
Gyönyörű volt az előkelő hang, a szelíd borongó hangulat, benne az elvadult állapotok fölött. De ami csodálatossá tette e beszédet, az a Berzeviczy elemző tehetsége, megfigyelő ereje, enyelgő malíciája, agyvelejének e szubtilis játéka. A leleményesen összeszedett érvek, melyeknek csoportosításában valóságos bravúr rejlett.
Szőtte, fonta a szálakat… (a hallgató el se találta hirtelen, mire valók), mikor egy váratlan fordulattal hurok lett belőle az ellenzék nyakán.
S a Ház elandalodva hallgatta, úgy, ahogy Szilágyit szokta. A Ház érezte, hogy ma egy nagy szónok támadt.
És hogy ennek a szónoklati formának nagy hatása egy új, fejlettebb stádiumot jelent a magyar parlamentben. A régi sablonok összedűlnek. Új jelszó támad e beszéd után.
– Újat, csak újat, és egyre újat méltóztassanak mondani, vagy semmit.
A Ház ízlése ma egy évtizeddel ugrott előre.
S ha megvan egyszer a magas ízlés, úgy lehet, akadnak hozzá a jövőben szónokok is.
*
Hát igen. Egy igazi nagy szónokkal lett ma több.
Szikár, görög vonalakkal élezett arcú férfiú az új nagy szónok, a férfikor innenső felében, hideg, mint egy jégcsap, merev és kissé szertartásos.
A szürke, nyájas, léha, de szeretetreméltó tömeg, mely éljenezte egy darabig, kijózanodva kissé a mámoros hatástól, szinte sajnálkozva bírálja a folyosón.
– Csak ne volna olyan hideg… Olyan végtelenül hideg a modorában.
Milyen bolondság! Hogy hideg? Ő, aki mindnyájatokat megmelegített…
De nem tesz semmit. Hideg vagy nem hideg, faragjunk rajta egy. kicsit. Sokat nőtt ma, túlságos sokat. S az mégse jó... Ki tudja, mire nem jó?
