AZ ÚJ MINISZTEREK • Lukács László pénzügyminiszter
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Lukács László pénzügyminiszter
Lukács László pénzügyminiszter
Hogy mit csináltak azon a lucskos januári napon a miniszterek, amikor a kinevezési legfőbb kéziratot megkapták, és hogy általában mit érez ilyenkor egy miniszter, arról éppenséggel nincs fogalmam, de egyet bizonyosnak tartok, hogy ezen a nevezetes napon egyik is, másik is benyitott egy-egy papírkereskedésbe, és vizitkártyákat nyomatott. Mert az embernek jólesik, nemcsak érezni, mi ő, de látni is, mégpedig nyomtatott betűkkel azokon a négyszögletes kicsiny papírlapokon. Valami sajátságos varázs van abban.
Ezen okoskodásból indulva ki, joggal föltehetem, hogy Lukács László is benyitott ilyen kereskedésbe, ahol azt kérdezték tőle:
– Mit parancsol?
– Névjegyekre volna szükségem.
S leírván nevét és állását, meghatározta a látogatójegyek alakját.
– S mennyit parancsol, kegyelmes uram? Elég lesz száz?
A miniszter némán bólintott fejével, de magában azt mondta:
– Talán ötven is elég lenne!
És ebben a morgásban azonfelül, hogy híven kifejezte az akkori közhangulatot, benne van az ő két legmarkánsabb tulajdonsága: a takarékosság és a pesszimizmus.
Két kardinális kellék egy jó pénzügyminiszternek.
Hogy lett Lukács László pénzügyminiszter? Az isten tudja. Nincs ennek meghatározható receptje. Miniszterré lesz az ember váratlanul, sokszor hihetetlen okoknál fogva, és csak némelykor természetesen.
Ámbátor a Lukácsok éppoly szerencsések, mint a Szmrecsányiak. Ezzel a két névvel jó születni. Lukácsok mindig voltak a boldogító tüzeknél, és lesznek. Lukács György államtitkár volt. Később Lukács Béla lett kereskedelmi miniszter.
Egy Lukácsnak csak az ujját kell kinyújtani valami után.
Lukács László azonban nem nyújtotta ki az ujját. Nem azon az úton ment ő, amely a piros székekhez visz, mert Lukács László csak tanulta, csak tanulta a pénzügyi szakmát, csak egyre tanulta, és egyéb semmit se csinált.
Ott ült a Házban valahol a szélsőjobbon. Olyan igénytelenül, semmitmondón, mint azok a mezei szavazatok, amelyeket a Wipp telegramja ránt be a padokba időről időre. Nem volt a gomblyukában piros szegfű, hanem valami rejtelmes zordonság gomolygott a homlokán. Sivár életúntság ömlött el egész lényén, mintha örökre azt mondaná: »Hát van nekem itt valami dolgom?«
Szikár, törékeny, vézna alak, lagymatag testtartással, a nyaka mintha félrehajolna egy kicsit, bizonyos fájdalmas vonás őgyeleg az ajkakon, ami a beteges embert mutatta. Azon alakok közé tartozott, aki sokáig marad idegen. Négyszer-ötször is megkérdezi az ember, ki ez? És újra elfelejti.
– Aranybányái vannak – mondák.
– Hol?
– Erdélyben.
És ezzel vége volt. Ej no, hát így néz ki egy aranybánya tulajdonos? (Az ember azt szerette volna, hogy úgy nézzen ki, mint Beöthy Aldzsi.) Azt senki se gondolta, hogy abban a növekedő homlokú fejben nekünk is lehet aranybányánk. Bolondság is lett volna arra gondolni. Nem a fantáziájuk miatt választjuk ide az embereket.
Csak a legközelebbi szomszédjai ismerték, de azokkal se igen beszélt. Némán, csendesen húzódott meg a padban, s meggörbült háttal, fejét könyökére támasztva, hallgatta a szónokokat.
Sajátságos embernek látszott, akit semmi sem érdekel a világon, még azok a beszédek se, amiket hallgat; olajbarna arcán sohase mutatkozik se tetszés, se nem tetszés. Az egész Ház ordít, lázban van. Lukács behúzza fejét a vállapockái közé, s még csendesebben ül. Szája meg sem mozdul mosolygásra, ha valami ötlet elcsattan, bár az egész Házat rengő hahota mozgatja; diószín szemeiben, melyek le vannak mindig sütve, nem csillan föl a lendület tüze az úgynevezett »lelkes momentumoknál«; olyan ő, mint egy kőember
De vajon igazán olyan-e? Ej, ki figyelné. Hiszen csak egy szürke ember, aminők százával jönnek a parlamentbe, nekik a parlament csak indóház, keresztülmennek rajta, és eltűnnek nyomtalanul, a vonat innen elviszi őket valamely állomásra, vagy ismét haza, ahonnan jöttek. Ki törődnék Lukács Lászlóval? Ki találgatná, hogy a kőember belsejében tűz lehet belül, s hogy a hideg szenvtelen arc alatt kacag ő a szíve mélyén. És hogy talán éppen akkor kacag, mikor a többiek lelkesednek.
Gondolkozik-e vajon? És miről gondolkozik? Ajka örökre be van csukva. Órákig ül mereven, mozdulatlanul, és soha sincs semmi észrevétele a szomszédokhoz. Szükségét nem érzi, hogy megszólaljon, és talán nem is szólna soha, ha nem kérdeznék.
Ha valamely ismerős megy el mellette, és jó napot mond üdvözletül, rettentő szófukarságában arra se szól semmit, csak a szempilláin vehető észre egy mozdulat, a szemekben rezeg egy hálás hunyorítás, s ebben a hunyorításban valami rejtett melegség. Ez a »fogadj isten«.
Mint a zárszámadási bizottság előadója, s más egyébkor is okos, higgadt érvekkel tele tömött szép beszédeket tartott, de ezek nemigen hatottak, mert a hangja színtelen, majdnem tompa, s beszédei (Neményi írta egy cikkében) olyanok, mint egy pisztoly, amely nem durran, de talál.
Igen, a beszédek okosak voltak. Izmos talentumra és ismeretekre mutatók, de ha mégis azt mondta volna valaki: »Ez a szikár, igénytelen emberke nemsokára Magyarország pénzügyminisztere lesz«, ti derék, tapintatos emberek, akik előre meg tudjátok szagolni, kiből lesz és kiből nem lesz miniszter, nagyot nevettetek volna a jóslaton.
– Óh, óh a ruha se úgy áll rajta, hogy ez valaha miniszter lehessen!
De hisz erről senki sem beszélt, senki nem jósolta, s még az is, aki közelebbről ismerte Lukács Lászlót, csak annyit tudott róla mondani: »Egy igen szerény jó ember«.
A Tisza sasszeme kellett, hogy fölfedezze. Tisza volt az első miniszterelnök ebben az országban, aki el tudott képzelni egy minisztert úgy is, hogy ne legyen a lábán lakkcipő, és hogy ne álljon mindig pózban.
Mikor pénzügyminiszter lett, megkínálta tanácsossággal. Lukács Lászlóban meghűlt a vér erre az ajánlatra.
– Hiszen nem értek én, kegyelmes uram, a pénzügyekhez.
S idegesen babrált rövidre nyírt szakállában, melybe patkóalakban lefelé konyulva nyúlik be a vékony bajusz.
De a generális szóhoz se engedte:
– Azt én jobban tudom, hogy értesz-e.
Tanácsos lett, de rövid időre, betegsége miatt meg kellett válnia állásától, de szintén rövid időre, mert Láng Lajos távozása után Wekerle államtitkárul vette maga mellé. A nagy optimista egy pesszimistát. Az örök mosolyú ember egy keserű embert. A pazar ígérő egy olyan társat, aki fukarul bánik a szavával. De ’iszen okos ember a mi Wekerlénk.
Az utóbbi időben, mióta a miniszterelnököt sok politikai gond nyomta, úgyszólván maga vezette a pénzügyminisztériumot példás rendben, úgy, hogy midőn beütött a válság, a legnagyobb tárca egész természetszerűen hullott az ölébe.
Lukács László rémülten kapta hátra a fejét erre a szerencsére.
– Nem vállalom; dehogy vállalom, hiszen nem tudok én a Házban beszélni.
Valóságosan könyörgött, hogy hagyják meg csak államtitkárnak, ezt már megszokta, tegyenek meg miniszterré másvalakit, akárkit, nem bánja ő… elszolgál ő inkább akárki alatt, még annak a dolgát is elvégzi, ha valami lusta ember lesz, csak őt hagyják meg államtitkárnak.
Hanem bizony nem hagyták, hiába hajtogatta egyre:
– Mit akartok velem? Nem tudok beszélni, ha mondom. Nem tudok, nem tudok…
Végre megnyugtatták, hogy ebben az állásban nem is kell beszélni tudni, mert ha valahol, itt egészen a pénz beszél. Nagyobb szónok az Szilágyinál is.
Hát elvállalta, miniszter lett, utódja a legnagyobb nemzeti alakoknak, utódja Kossuth Lajosnak, Széll Kálmánnak, Tisza Kálmánnak, Wekerlének és a becsületes Duscheknek, aki garasos szivart szítt, sült krumplit vacsorázott, és a fizetését benn hagyta az államkincstárban, hogy azzal is több legyen. Miniszter lett, pedig ő maga semmit se segített hozzá, nem bókolt a hatalmasoknak, nem stréberkedett nagy képeket vágva, nem tartott tósztokat a lakomákon nagy urak egészségére, nem intrikált és nem járt reklámok után, hanem csak dolgozott, tanult – és mégis miniszter lett.
Megfoghatatlan. Valami vesztét érzi már ez az ország.
*
Mióta miniszter, még nem volt semmi kiváló szereplése: tehát nem is írhattunk róla, mindössze a bécsi interjú esett meg rajta. Mégis német a német, hogy meg bírta szólaltatni!
Nem ígérte meg ebben sem a valutát, sem az önálló bankot.
Fogadni mernék rá, hogy megcsinálja.
