AZ ÚJ MINISZTEREK • Br. Bánffy Dezső miniszterelnök
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Br. Bánffy Dezső miniszterelnök
Br. Bánffy Dezső miniszterelnök
Azt a különös természeti tüneményt emlegették pár évvel előbb az összes európai lapok, hogy Szibériában már most augusztus elején kezd a prémes vadállatok szőre nőni – pedig ezelőtt mindig szeptemberben nőtt.
Ebből persze mindjárt meg lehetett jósolni, hogy kemény és hosszú tél lesz.
Az is volt; kegyetlen, zimankós, korai tél következett. A szegény állatoknak azonban jó bundájuk lévén, föl se vették, és magam ellenben megtanultam ebből, hogy csakugyan van gondviselés.
És ha ez a gondviselés még egy gonosz farkasról is előre gondoskodik, lehetetlen, hogy a nemzetek jövőjét szívén ne hordja.
Mármost tehát, mi következik abból, hogy most egy a rendesnél vékonyabb szőrméjű kabinetet adott nekünk a gondviselés?
Az, hogy enyhe, derűs idők következnek Magyarországra, hogy nem kellenek Széchenyi Istvánok és Kossuth Lajosok, se Deák Ferencek, hanem hogy a bekövetkező időre elegendő nekünk azon tiszta és becsületes politikusokból álló kabinet, amelyet Bánffy összeállított.
Ami magát Bánffyt illeti, ő ama csalóka rézgarasokhoz hasonlít, melyek a középkorban voltak elterjedve (én magam is láttam még egy ilyet), kívülről garasok voltak, de bennük arany volt elrejtve.
Efféle garasokkal a fejedelmek szoktak volt kártyázni, hogy a papok, akiktől mindig tartottak, azt higgyék, mintha kicsibe játszanának.
Bánffy sok csalódásba ejtette az országot. Egyike volt a Tisza-féle főispánoknak, akiket egykor így jellemzett a szűkszavú »generális«.
– Az én főispánjaim kétfélék: olyanok, akik azt mondják »így lesz« és arra mérget vennék, hogy úgy lesz és olyanok, akik ugyancsak azt mondják, hogy »így lesz«, de amire én vállat vonok: »az isten tudja«.
Hát Bánffy nem az »isten tudja« főispánokból való volt (pedig ezeknek a családja nagyon elszaporodott azóta), hanem akinek az »így lesz« szavára mérget lehetett venni.
Ez a híre emelte föl házelnöknek. Ott ült immár a magasban, az ország leghatalmasabb székében, amely azonban a véderő vita óta úgyszólván Dózsa György izzó trónusává lett. Ott ült, de volt-e a kezében más hatalom, mint a házszabályok lemonádéja s a vén csengettyű, mely egy kos nyakára kötve, különb effektust csinálna, mint a Péchy kezében csinált?
S ezzel szemben, e semmi hatalommal szemben ott volt az elmérgesedett szituáció és az ő híre: hogy azért tették elnökké, mert hatalmas és erélyes volt, mert meg akarják a Házat zabolázni.
Én istenem, hisz ha egy szelíd idei bárányt ültettek volna ily kommentárral az elnöki székbe, akkor is fogvicsorgatva törnek ellene a szittya farkasok:
– Micsoda, tisztelt bárány úr, ön meg akar bennünket enni? Hát majd mi esszük meg önt.
Bánffy ugyan nem volt afféle bárányka, inkább tigris volt, de mit ért az ő tigrissége, ha érezte, hogy a fogai kukoricaszemekből vannak.
A házelnökség azon a fokon állt, amikor ő elfoglalta, amin a törülközőkendő – mindenki ezen törülte le a fölháborodását, rossz kedvét. A sajtó is, az ellenzék is, a szabadelvű párt is, még a kormány is. Ha valaki ballábbal kelt föl reggel e faktorok közül, annak a levét az elnök itta ki.
Belekötöttek a gérokkjába (hogy mer az úr szürke kabátban jönni ide?), kifogásolták a vörös nyakkendőjét (bezzeg Szilágyin most a sárga-feketét is megtűrnék), még talán arra is ügyeltek, meg van-e az elnök mindennap borotválkozva, mert úgy illik az ország méltóságához.
Száz furfangos agyvelő, egy egész siserahad gáncsolta, kifogásolta, csűrte-csavarta, analizálta kijelentéseit s alapszabály magyarázatait. S ő ott állt egymaga száz ellen, némelykor nem volt más a háta mögött, csak az a két mezítlábas angyal a címer mellől, mégis bátran állt nem egyszer, néha azonban megzavarodva, s támogatás híján eleresztve a gyeplőket, a szegény pamut cérnából való gyeplőket. Az emberek kicsinylőn mondták:
– Érthetetlen, hogy miért tartottuk mi ezt a Bánffyt erős főispánnak.
De helyén maradt: szívós volt; ritka kitartással hagyta magát a Ház szeszélyei által paskoltatni és nem hiába. Vasakarata érvényesült. Az Eldorádó országába egy cukorhegyen kell magát az embernek keresztülennie, ő egy arzenikumhegyen ette magát keresztül, s három év alatt tűrhető állapotba hozta az elnöki katedrát.
És ma, midőn elhagyta, és mint miniszterelnök kezd igazi valójában kibontakozni, az emberek elálmélkodva mondják:
– Érthetetlen, hogy miért tartottuk ma ezt a Bánffyt gyenge elnöknek.
*
Miért? Hát miért? Amiért most erősnek tartjuk. Nem ő csalt, hanem mi csaltuk vagy csaljuk magunkat. Ő mindig ugyanaz volt, de nem ebben a világításban és attitűdben, s mi is ugyanazok voltunk, de nem ezzel a szemüveggel.
Gondoljatok csak vissza; hát úgy nézett ő ki, mint a sablon emberek szoktak? Más embereknek a homlokán képződnek redők, neki a nyakcsigája vet ráncokat. Ez az ember a nyakával is gondolkozik. Mocsárkékes szemeiben nem cikáztak-e egyszer-másszor villámok? És milyen különös, tigrisszerű arca van. Mikor jól érzi magát, akkor komoly, mikor kedvetlen, akkor ez az arc nevetni kezd.
Van az egyéniségében valami titokzatos érdekesség, dacára annak, hogy lelke oly átlátszó, mint a kristály: nincs benne parányi se a tettetésből.
Még azt se titkolta el, hogy miniszterelnök szeretne lenni. Pedig ezt még Apponyi is el tudja titkolni – az igaz, hogy rosszul.
Hogy nem tagadta, amit nagy államférfiak is eltitkolnak, mint a szemérmes leány a férjhezmenési vágyat, el lehetne magyarázni önhittségnek is, de igaztalanul, mert Bánffy szerény ember.
E sorok írója maga kérdezte tőle a válság előtt, igaz-e, hogy ő lesz a miniszterelnök?
– Nem tudom – mondta, szokása szerint, levegőt szippantva az orrán keresztül és a bajuszát sodorintva –, de nem lehetetlen, ha a különb tehetségek nem vállalkoznak. Nincs kizárva, hogy valami hasznot tehessek én is, habár csak kis időre.
És néhány nap múlva valóban beköltözködött a miniszterelnöki palotába, melynek küszöbét még egy lakója se lépte át aggodalom nélkül, s nem hurcolkodott ki belőle megelégedett szívvel.
Mindenki többet visz oda, mint amennyit visszahoz. Természetesen illúziókban, reményekben és nem egyebekben. Egyebekben inkább az ellenkező áll, mert Tisza alatt levették ugyan a homlokzatról a kifogásolt sasmadarat, de a gólyának, úgy látszik, nincsen megtiltva odaszállni.
*
Bánffy az első miniszterelnök, ki aggodalom nélkül lépett e palotába, melynek van szép terasza, pompás gobelinjei, van Tarkovicha, van Berczikje és van csuszamlós padlója, de Bánffy, mintha egy oroszlán és egy gyermek vére volna benne összekeverve, látszatával sem bír annak, hogy a veszélyekre gondolna. A felhőfoszlányokkal berojtozott ég nem von árnyékot homlokára. Kis fekete selyem sapkája alatt alszik a gond, s végzi a maga miniszterelnöki teendőit oly könnyedén, olyan ügyesen, majdnem játszilag, mint egykor Morny herceg: »Igazítsd meg a tüzet Baptiste a kandallóban, én majd addig eligazítom Franciaországot.« Az ember szinte fölkiált: »Hát ilyen könnyű a kormányzás?«
Pedig nem könnyű – de valóban hinni kell, hivatása van rá Bánffynak, s hogy olyan bizonyosan ehhez a helyhez termett, mint midőn valamely plánta, mely egyebütt alig díszlett, egy egészen új földben, egyszerre csak mesésen nőni kezd és nő, nő, folyton csak nő… Bámulatos az ő megnövekedése harminc nap alatt, attól a szeredától kezdve, amikor átvette a kormányt azzal a gúnyos »signum«-mal, hogy provizórius, mondjuk addig a napig, míg ebédre hítta miniszterelnök elődjeit – akik közt már ezen a napon nem ő volt a legkisebbik.
Eseménydús harminc nap – reá nézve.
Ott voltunk az első debütjén. A síri csöndben, amint elmondta a betanult kormányprogramot, amint gúnyosan vigyorgott a balmező, szorongó érzésekkel néztek össze a mamelukok, és az ijedelemtől csillámló vagy kárörömet kilövellő szemekből ki lehetett olvasni: »Nem fog beszélni tudni«.
…Hát igen, úgy van az, mikor az arany egy rézgarasba van belerejtve.
A becsületes jó mamelukoknak azonban nem volt idejük megőszülni e kínos érzelmek közt, mert egy félóra múlva kiugrott az arany.
Az első rögtönzésnél bámulatba ejtette Bánffy a megijesztett pártot. Kitűnt, hogy okos szónok, aki hirtelen ki tudja parírozni a vágásokat, hogy ötletei vannak, gyorsan tekinti át a helyzetet, s debatteri ügyességgel emeli ki a fölvetett anyagból a kínálkozó argumentumokat.
Az emberek föllélegzettek: az éljenzúgás megrázta a parlament falait, s Bánffy presztízse meg volt mentve.
Azóta aztán minden fölszólalása sikerült, mind mind jobban, amint a lámpaláz múlt – úgy hatott egy-egy beszéde a pártra, mint az őstalajból fölserkenő friss forrás.
A harmadik fölszólalásánál már eldobhatta azt a csúf mankót, azt a signumot. Senki se mondta már, hogy »provizórius«.
A főrendiházi sikerült beszéde óta pedig azt kezdik mondogatni: »Kész államférfi«.
Az egyszer bizonyos, hogy nem közönséges debatteri tehetség. Hangja nem valami különös, de jól hallható, beszédjében nincs sok lendület, de van bizonyos charme és erősen férfias aroma. Komprehenzív erő látszik a gondolatmenetén. A Tisza-iskolából való szónok, aki poénekkel dolgozik, polémiáknál az egész anyagot nem öleli föl, hanem piszkál benne a gyenge oldalakon.
Előadása rokonszenves, mert minden póz nélkül való, igénytelen, virágtalan és végtelenül egyszerű. A pátoszba át nem csap sohasem, s ez sokat ér. A mélységekben még nem jár, inkább csak fölül, de keze lába van mindennek, amit mond, a logikája duzzad az egészségtől, s fordulatai elevenek, sőt némelykor meglepők. Elragadni sohase fogja tudni a Házat – de meggyőzni igen, mert szavaiból úgy tetszik néha, mintha meggyőződésének melege áradna ki.
»Nem tudok beszédet könyv nélkül megtanulni« – panaszkodott az ominózus programbeszéd előtt s csakugyan nem tudta megtanulni. De a rögtönzésnél elemében van. Elég nyugodt szónok, csak az arca pirosabb valamivel, vagy halaványabb, amikor szól. Jele, hogy vannak idegei. Nincs semmi különös szokása. A ceruzával nem gesztikulál, általában sehogy se gesztikulál, a homloka nem gyöngyözik, mint az Apponyié, haja át nem nedvesedik, mint a Szilágyié (az igaz, hogy nem is igen van haja), csupán a bajuszához nyúlkál sűrűbben, mintha abból szedegetné ki a gondolatait, amelyek a rögtönzések természeténél fogva bár laza pongyola összefüggésben következnek, de választékosan formulázott parlamenti nyelven, egy kis erdélyi mellékízzel.
De ami kormányelnöki állásában legtöbb hasznára lesz, az fegyelmezett feje. Tudja, mit akar mondani, és nem hagyja magát eszébe ötlő új gondolatok által tárgyától elvezetni. Egy vassorompót állít szellemi énje elé. Közbeszólások és váratlanul fölmerülő incidensek megzavarhatják, de a zavara át nem hágatja vele a sorompóit. Készebb kétszer is elmondani egy ugyanazon érvet vagy fölvilágosítást, és újra meg újra kezdem más variánsban, de hogy elszólja magát (amitől pedig már sok miniszter esett sorvadásba) egy poén kedvéért, vitetve az elokvencia és a hatás paripáján, arra olyan nagyon tud vigyázni, mintha a miniszterelnöki székben töltötte volna ötvenkét tavaszának fele részét.
Úgy, úgy! Rezzenjetek össze reménykedő lesipuskások, mert egy csodálatosan óvatos ember ez a Bánffy. Ez még a sziklák csúcsain is megtanul járni – és igen sokáig maradhat a nyakatokon.
Hallgassátok csak mikor beszél. Nem agresszív, nem kötekedő. Mérsékelt tartózkodó, s ha kidugja is szarvait, mint a csiga, egész testével sohasem jön ki a héjából.
E harminc nap valóságos epocha nála. Alig történt valami, és mégis sok. Hogy mit adott ő hozzá, mit a véletlen, nem lehet analizálni, de ami történt, az véges-végig kellemetes.
A lázadozó szászok csendesen, békeségesen billiárdoznak a klubban.
A szabadelvű párt szereti új vezérét. Oh, ez a párt folytonos szeretetre van alkotva. Igazán megindító.
A Ház, ez a rettentő Minotaurus, mely rúgott, harapott éveken át, most nehány százra menő karjaival elterpeszkedve aludni látszik. Bánffy adott volna be neki valami láthatatlan altatóport?
S a választások? Nos, azok is sikerültek. A fölgyújtott kerületekből diadalmasan jöttek vissza a miniszterek, s a főtisztelendő püspök urak még egyre búsan dúdolhatják:
»Csak egy Zelenyák van a világon.«
*
Nem szabad immár sokat időzni Bánffy egyéniségének kidomborításánál. Ez már csak egy esszébe illenék, s esszé csak a történelmi alakokat illeti.
Nincsen kizárva, hogy egykor az lesz. Minek rajzolnám őt most a pálya kezdetén Haruspex-vonásokkal, amiknek színeit karikírozná az idők folyamatja.
S te jámbor olvasó, aki őt a történtek után talán egy partlival képzeled a nyakában e fölírással: »A király kedvence«, elégedj meg egy picinyke vázlattal, mert a lélek redőibe én bele nem látok, s csak félig nyithatom meg előtted a perspektívát. Vagy talán úgy képzeled, ahogy a beszterce-naszódi főispánt rajzolták az utolérhetetlen Jeffreys bírónak kegyetlen tekintetével, rettentő szemöldjeivel s fölháborító erőszakosságaival.
Mennyire csalódol, tisztelt barátom; ha belépsz esténkint a szabadelvű klubba, egy szikár termetű, nyájas, vidám tekintetű urat látsz egy kissé excentrikus öltözetben, az ember örökre azt hinné, hogy Bánffy kora hajnalban kel és sötétben öltözködik, gardrobjából csak úgy találomra húzván ki a mellényt egy 1873-i téli ancúgból, a nadrágot egy 1892-i tavaszi ancúgból, és így tovább.
A nyájas úriember barátságosan rázza meg kezeidet, derült szemeiből a nyíltszívűség sugárzik, s egész lényében jóleső varázs van, mely felkölti rokonszenvedet, megmelegít anélkül, hogy olyan faszcináló hatása lenne, mint a Wekerle modorának.
Nem affektál, nem nagyzol. Bizonyos nonchalance-szal diskurál, komoly témákat vegyítve pajkosakkal. A tréfa, kötekedés otthonos nála.
Majd mindenkinek mond valami ingerkedést, de aztán hozzáteszi:
– Nono, ne hidd, hisz csak tréfálok.
A nagyképűség (ez a politikai agyvelő-csúz) távol van tőle, nincs benne semmi mesterkélt, semmi csinált, egyenes, tiszta, gentlemanlike karakter, mint embernek csupán egy szembetűnő gyengéje van, amelybe belelátni csak a legbizalmasabb barátainak enged. Előttük ugyanis, körültekintve előbb, hogy magyartalanságát észre ne vegyék a távol állók, kihúzza burnót-szelencéjét, és megédesíti orrának a nehéz szolgálatokat, melyeket ebben a náthás időben végez.
Más magyartalan vonást még eddig senki sem vett észre Bánffyban.
Kis fekete sapkája fején van a klubban is, ahol csoporttól csoporthoz megy, s meghallgatja barátjai tanácsát s kívánságait.
Minden fontos vagy nem fontos ügyet szóba hoz diskurzus közben patriarkálisan könnyed, nyílt eleganciával, nem úgy, mint régen volt, hogy mindent a boszorkánykonyhán főztek. Rendesen megvan már a kiforrott véleménye, s ahhoz makacsul ragaszkodik, de szereti az eszmecserét, s egy kis disputa kedvéért – a legszebb asszonyt is képes volna a faképnél hagyni. Konok disputáló, de nem teszi fönnhéjázással, még kevésbé prepotenciával, hanem mindenáron kapacitálni akar. Ha nem adnak neki igazat, annál inkább kalapácsolják meggyőződésre a nézetét. Ilyenkor sebesebben szívja cigarettáját, s idegesen játszik az óraláncán fityegő tallérral, melyen Szent György legyőzi a sárkányt.
A képviselőkkel szemben szerencsés véralkatával igazi jó pajtásnak játssza magát, de azért képes megtagadni a kívánságaikat, s ha valami még nem aktuális dologra kérik ígéretét, vállvonogatva mondja:
– Édes barátom, én előbb mindég az ennivalóval akarok tisztában lenni, és csak azután hívok rá vendéget.
Senki nem kezelte még a hatalmat ildomosabban, mérsékeltebben és tisztességesebben, mint ő eddig, s méltán lehetne kérdezni csodálkozva:
– Hová lett hát az erőszakos Bánffy főispán?
Mire csak a pszichológia adná meg a választ.
Hányszor esik meg, hogy akinek kevés pénze van, sokat költ, és mikor aztán sok pénzhez jut, fogához veri a garast.
A beszterce-naszódi főispán vickándozott a maga hatalmával, mert jól esett neki sokat mutatni a kevéssel, de Magyarország miniszterelnöke kímélve bán vele, mert sok hatalma van.
Egyebekben azután (hogy végre befejezzem) Bánffy is csak olyan, mint a többi miniszterelnök volt.
Átjárogat Falk Miksához.
Érdeklődik a Széll Kálmán siementhali tehenei iránt.
Zsebében hordja a bécsi vonatok menetrendjét.
S örül azoknak a napoknak, amelyekről mi búsan írjuk: »Ma a Házban megint unalmas ülés volt«.
