I. Sajátszerű előzmények
I. Sajátszerű előzmények
Talán hallottál már valamit Mikszáthról? Ez az, akit Bessenyei Feri tett híressé azzal, hogy kitűnően elutánozza. Hiszen emlékezhetsz, nálunk is elprodukálta húsvétkor.
Mikszáth egyébiránt meglehetősen népszerű író a magyarok közt, ami onnan látszik, hogy az oláhok megválasztották képviselőnek. Eddig ő írta az előszavakat az Almanachba, de az idén rávette kiadóit, hogy engem szólítsanak fel: »A közönség úgyis azt hiszi mondá , hogy a Katánghy dolgait én írom s viszont, hogy az én dolgaimat ő írja, önöknek tehát egyre megy.«
A Singer-Wolfnerek beleegyeztek, s szerencsétlenségemre éppen akkor jöttem fel. Annak különben te vagy az oka, fiam, Klára. A te eszméd volt, hogy már az ülések megkezdése előtt mutatkozzam a klubban, te nógattál, te ösztökéltél:
Eredj fel, Menyus. A szerencse is csak asszony, habár istenasszony; szereti, ha utána járnak. Ide ugyan nem jön magától, de ha a kezeügyébe esel, ki tudja… Ott van Lukács Béla, az most államtitkárt keres. Hátha beléd botlik, ha meglát.
Hát eljöttem. Pedig mennyi foglyot és fácánt lőhettem volna azóta. Te kegyetlen vagy irántam, Klárika s csupán azért, mert méltóságos asszony akarsz lenni. Valóságosan elüldöztél otthonról a gúnyos nyelveddel.
Te vagy az egyetlen kormánypárti képviselő mondád , aki még nem volt a belügyi államtitkárságra kombinációban.
Hiszen igaz, én voltam az egyetlen, akivel nem tárgyaltak, de mi szükség ezt neked szememre hányni? Azt hiszed, nem fáj ez nekem? Azt hiszed ugye, hogyha államtitkár leszek, akkor rögtön találok szállást, az ördög feltol a poklából egy alkalmas palotát egy szempillanat alatt?
Eljöttem, de Lukács Béla helyett a Singer-Wolfnerek vetettek rám szemet. Ötször vagy hatszor volt nálam Wolfner, hogy vállaljam el az előszót. Megtagadtam. Hogy jutok én ahhoz politikus létemre, hogy novellákhoz írjak előszavakat? Nem és ezerszer nem.
De miért? faggatott Wolfner.
Egyszerűen, mert nem értek hozzá. Sohasem foglalkoztam esztétikával. Ide pedig mégis az volna szükséges. Nem, nem hagyjon fel ezzel a lehetetlen gondolattal!
Wolfner gúnyosan nevetett.
Ön még nem ösmer engem, képviselő úr. Mózes vizet fakasztott a sziklából, én kéziratot tudok fakasztani Mózesból. Én önre vetettem hurkot, tehát ön fogja megírni, ebben nyugodt lehet. Bocsássa meg, de meg kell lenni. Az Almanach nem jelenhet meg előszó nélkül, beláthatja. Mikszáth sem írhatja az előszót, mert ő már a tavalyi előszóban kimondta, hogy kifogyott a témákból. A publikumot nem teheti bolonddá azzal, hogy mégsem fogyott ki. Önnek kell őt kisegítenie, punktum.
Hasztalan, uram, minden rábeszélés.
Fenyegetőleg emelte fel ujjait.
Figyelmeztetem, képviselő úr, hogy eszközök vannak a kezemben a makacskodó írók ellen.
Kíváncsi vagyok, miképp kényszeríthetne.
Meg fogja látni szólott vészjósló hangon, s rámcsapva az ajtót, eltávozott.
Néhány nap múlva Wekerle tartotta expozéját, az egész Ház bent volt a tanácsteremben, dőzsölt fülével a meggazdálkodott milliókban, én egyedül ültem a folyosón Szilágyit várva, akinél Pali öcsémet akartam beprotezsálni a megürült közjegyzőségbe. Künn ültem, mondom, egyedül, meglehetősen kedvetlenül, midőn egyszerre felém jön Lukács Béla. Szívem nagyot dobbant. A miniszter vállamra tette kezét és így szólt: »Jó színben vagy, Menyhért«, aztán hozzátette mosolyogva: »van-e már szállásod?« Válaszolni akartam valamit, de lassú, keleties lépteivel elcammogott. Utána néztem, mint egy eltűnő reménynek. Mintha az egész világegyetem üres lett volna, mikor eltűnt. Úgy tetszett nekem, hogy most már egész földünk egy kiégett planéta. Végre egy ismeretlen hang rezzentett fel.
Ön Katánghy?
Egy feketeruhás úr állott előttem, akit soha életemben nem láttam. Halovány arca volt és a haja lecsüngött a halántékára.
Én vagyok feleltem vontatottan. Mi tetszik?
Az előszóért jöttem sóhajtott csendesen.
Miféle előszóért?
Az Almanachba.
Ah, önt a Singer-Wolfner cég küldte? Mondhatom, elég lett volna az ízetlenkedésből ennyi is. Hiszen kijelentettem, hogy nem írom meg.
Az idegen arcán fájdalmas, vonagló mosoly jelent meg.
Ah, uram szólt mélabúsan , ön engem kétségbeejt.
Önt? Hát ki ön?
Nézzen a szemem közé és meg fog ösmerni.
Kíváncsian irányítottam tekintetemet a szemeire. Vajon ki lehet? Bizonyosan valami rég elfeledett ismerős, talán tanulótárs. Ah, de micsoda szemek azok! Egyszerre valami különös, félelmetes érzés nyűgözött le, amint mereven rám szegezte delejes fényű szemgolyóit. Tekintete a farkaséból és az őzéből volt összetéve.
Egyszerre lehajolt, homlokomat kezével érintvén, parancsoló hangon susogta:
Aludjék!
S én ellenállhatatlanu behúnytam szemeimet. Roppant bágyadtság fogott el. Úgy éreztem, mintha Majmuna tündér elősuhogna a miniszteri szoba környékéről s arany varrótűvel öltéseket csinálna a szempillámon és odatüzdelné az arcbőrömhöz. Még küzdöttem az álom ellen, még hallani véltem féleszméletben, hogy Perczel Béni kijön s rámkiált: »Gyere be, Menyus, helyeselni« aztán semmiről, de semmiről nem tudok többet.
Amint én ösmerlek, Klára, azt fogod mondani magadban, hogy bizonyosan egész éjjel tarokkoztam valahol, azért aludtam el a folyosón, de hidd meg szívem, nem földi okok kényszere volt. Úgy kellett lennie, hogy Singer-Wolfnerék elhozták a verseci kútfúrót, dr. Neukomot és azzal altattak el. Becsületemre mondom, azt cselekedték.
Hogy mit tett ezután velem a kútfúró, azt nem tudom, de sejtem, valami ilyesfélét szuggerált:
Mihelyt felébred, írja meg ön az Almanachba az előszót.
Igen, ezt kellett szuggerálnia, mert mihelyt felébredtem e hipnotikus álomból (a kútfúrónak már hűlt helye volt), valami sajátszerű láz fogott el, valami nyugtalanító, izgató törekvés, egy szüntelenül bizsergő vágy, amit képviselőkorom óta még nem tapasztaltam s ez a kötelességérzet volt, hogy az előszót meg kell írnom. Kell, kell, minden áron kell.
Nem tudtam egyébre gondolni. Ez zsongott a fejemben, ez foglalkoztatta elmém összes rugóit, kergetett, sarkantyúzott.
S amint vége volt az ülésnek s özönlöttek ki a képviselők, Beöthy Aldzsi a kezeit dörzsölgetve, hetykén kiabálta: »Ötvennégy milliónk van, gyerekek«, miközben vígan csörgette zsebeiben a nikkel filléreket, nekem csak az járt az eszemben, hogy ötvennégy milliónk van ugyan, de témám nincs az előszóhoz. Ebben a percben odaadtam volna mind az ötvennégy milliót egy jó témáért. Hadd járt volna jövő esztendőre az egész hadsereg mezítláb.
Jött Szilágyi dübörögve, mint a sárkány, szinte porzott az út előtte s lángot lehelt a száján messziről:
Azt hallom, fráter és megfogta a fülemet , hogy te rám akarnád sózni valami pereputtyodat közjegyzőnek, hogy azért vársz. No, beszélj hát pupák, ha mersz.
Dehogy mertem, dehogy, különben sem gondoltam már én Palira, csak mindig az előszóra.
Oh, nem azért kerestelek, kegyelmes uram, motyogtam zavartan , hanem meg akarlak kérni, hogy miután univerzális okos ember létedre bizonyosan foglalkoztál az esztétikával is, mondj nekem egy jó témát, amiről az íróknak írnék valami tanácsfélét.
Az igazságügy-miniszter rám nézett gyanakodva és eleresztette a fülemet, aztán gyöngéden mondá el a nézetét.
Mamlasz vagy te ahhoz. Különben én sem foglalkozom az effélével. De mégis, ha kodifikálnom kellene az esztétikát, egyetlen egy paragrafusból állna a törvényem.
Hogy szólna az?
Szamárságot írni nem szabad.
Elmenekülvén Szilágyitól, a szemközt jövő Eötvös Károlyt kezdtem interjúvolni.
Mit gondolsz, Károlykám, mi ér többet az irodalmi mesterségnél: a rátermettség vagy a tanulmány?
Eötvös Károly nagy, széles arcán mosolygás ömlött el. Szokása szerint megrengette előbb jól táplált felsőtestét a csípőin, mint egy atyamester, amikor valami fontosat akar mondani a céhbelieknek:
Azt gondolom, Menyus, hogy te igen ügyes ember vagy. Karcsú is vagy, hajlékony is vagy, tanulékony is vagy és ha édes apádurad kis gyerek korod óta arra taníttatott volna, hogy egereket fogdoss, hát ma már talán futtában is elfognád az egeret valahogy, de egy kéthetes macska minden előtanulmány nélkül is ügyesebben fogná el, mint te.
Valamivel okosabb ettől se lettem s egész nap törtem fejemet a megírandó témákon, de csak sehogyse akart a szentlélek megszállni. Megszólítottam a klubban Jókait:
Kedves urambátyám, mondd meg nekem, miképp kell írni, mi annak a receptje?
Megmondanám, ha tudnám felelte Jókai. Írni tudok, de hogy miért írok, azt nem tudom.
Tanácskoztam minden jó emberemmel; de mit részletezzem én mindezeket előtted? Ti asszonyésszel nem is sejtitek, hogy mi államférfiak milyen egyoldalúak vagyunk és hogy az az egy oldal is milyen oldal de jobb, hogy nem sejtitek. Képzeld csak, nem volt mód, hogy e nagy emberekből ki tudtam volna vasalni egyéb ideát, mint azt, hogy Wekerlétől kérjek tanácsot: »Mit fordulsz a lábakhoz, mikor a fejjel beszélhetsz?«
Én csakugyan ahhoz a csoporthoz furakodtam, mely a miniszterelnököt szüntelenül környezi a klubban. Szakasztott az ő itt, fiacskám, ami nálunk a kerti lámpánk. A muslincák egész raja röpködi körül. Csak az a különbség, hogy a mi kertünkben a világító lámpa mindig ugyanaz, de a muslincák mindig mások, itt pedig a lámpa változó és a muslincák ugyanazok. Tiszát is ezek röpködték körül hajdanában. Szapáryt is, és így fognak körülröpködni egyszer talán (jó órában legyen mondva) engemet is.
Klára te nevetsz most ezen a gondolaton. Nem vagyok együgyű, kitalálom, hogy te most nevetsz, de nem nevetnél, ha tudnád, hogy kormányozni milyen könnyű, s ha láttad volna, milyen előzékenyen fogadott Wekerle. Az az ember ösztönszerűleg sejti, hogy mi lakik bennem.
Ah szólt ő bámulatosan tündöklő mosolyával, mihelyt észrevett , ugye engem keresel?
Igen…
Láthatólag megörült, mintha végtelenül boldoggá tenném, hogy őt keresem, mintha sohase érte volna az a szerencse, hogy valaki keresse. Karját karomba fűzte barátságosan.
Szolgálatodra állok… Beszélj, öreg, mit akarsz?
Egy széptani értekezést kellene írnom, kegyelmes uram.
Szavamba vágott.
Parancsolod talán, hogy én írjam meg helyetted?
Igazán látszott rajta, hogy édes örömmel ígéri meg.
Nem, nem, magamnak kell megírnom, én csak a tanácsodat, illetve a véleményedet szeretném.
S elmondtam híven az esetet, el nem hallgatva elaltatásomat.
Kacagott édesdeden, úgy kacagott, mint egy gyermek.
No, ez ugyan bolond állapot, Menyhért. Sajnálom, hogy nem adhatok benne tanácsot. Mert engem csak a komoly ügyek vezetésével bízott meg őfelsége. A bohókás ügyeket Beöthy Aldzsi viszi. Eredj, beszéld meg vele.
Minthogy éppen ott állt az én tisztelt öreg bátyám és barátom, akivel együtt szoktunk a misére járni (hiszen már írtam neked tavaly róla), elpanaszoltam neki a dolgaimat.
Nagy figyelemmel hallgatott végig ez a bölcs aggastyán s a következőket mondta:
Semmi egyszerűbb, édes fiam, a te esetednél. Keresd a kútfúrót, aki elaltatott és altasd el magadat még egyszer. Ha egy-egy médium képes volt a tűt feltalálni ezer lim-lom közül, ha bele tudott nézni a rothadó tüdőbe, ha meg tudta keresni alva ismeretlen betegségekre az orvosságot s azt megnevezni a maga nevén, bizonyára te is ki fogod húzni a neked alkalmas esztétikai témát, az emberiség tudásának nagy petrencéjéből.
