MIKOR UNALMAS ÜLÉS VAN
MIKOR UNALMAS ÜLÉS VAN
(Meddig vár Vadnai? – Megy-e Tisza Gesztre?)
Viharos üléseket leírtunk már ezerszer – sablon van már arra, elszabadult szenvedélyek egymással öklelőzve, nyilak süvítenek, buzogányok csattognak, porzik a talaj, dübörögnek a küzdő ellenfelek, néha egész táborok… Minden lap hoz erről kimerítő tudósítást, az opál összes színeiben pompázó képet.
De mikor csendes ülés van, akkor a lapok is megadják magukat, s nagy ímmel-ámmal becsapják az »Országgyűlés rovatba« a tárgyalás folyamát soványka beszédkivonatokkal, s egy ilyen hírlapi hasáb valóságban úgy néz ki, mint a szabók mintaívei – ama nagy papírtáblák, amikre apró különféle színű posztódarabkák vannak ragasztva, de valamennyiből se telnék ki egy mellény.
Az olvasó el se olvassa ilyenkor a tudósítást. Látja már a hasáb külső kinézéséről, hogy nem érdemes elolvasni, és azt dörmögi magában, »no, ma semmi se történt«.
Úgy van, semmi se történt. Ejnye, beh kár! Az olvasó önző, szeretné, ha mindig történnék valami. Azazhogy az olvasó talán mégse önző, mert azt se bánná, ha olyasvalami történnék, ami felháborítja, ami megbirizgálja és csiklandozza az idegeit. De a gondviselés sokszor kutyába se veszi az olvasót és merőben semmi se történik.
Azaz csak látszólagos semmi. Egy könnyed frázis. Én istenem, hiszen valami csak mégis történik. Hát ezt a valamit is meg lehet írni.
És miért is ne? Hiszen az efféle üléseken is egész légiója beszél a szónokoknak s valamit csak beszél.
Így volt ma is. Bornemissza Lajos, Kovács József, Kolozsváry-Kiss István sóban dolgoztak. A kis Pap Géza az állami birtokok kezeléséhez hozott tanácsot, Hoitsy Pál áttért a csillagok honából a föld gyomrába petróleumforrásokkal vesződni. Reiter Jánosnak a Rába-szabályozási kölcsön törlesztéséhez volt szava – pedig ahhoz inkább pénz kellene. Egyszóval elegen beszéltek. De mit ér az?
Néha egy szál gyufával is nagy tüzet lehet csinálni. Ma egy egész pakli elfogyott. De egyenkint gyúltak meg a szónokok és aludtak ki. Az apró gyufácskákból nem támadt tűz.
Tehát unalmas ülés volt – pedig bevezetésül zárt ülést is tartottak, éppen a sűrűn támadó tüzek enyhítésére. E zárt ülésben kitűnt, hogy a Ház tagjai jó emberek, akik szívesen szavaztak meg fejenkint tizenkét forintot a károsult községeknek, de az is kisült, hogy mégis a legjobb lélek Olay Lajos, aki a múltkori névsorolvasás alatt azt követelte, hogy a távollevők megbélyegeztessenek, most meg, hogy az elnök a napidíjaikat akarta levonni, föltámadt benne a humanitárius érzés és síkraszállt a napidíjaikért.
Napidíjakat levonni! Oh, hogyisne! A megbélyegzés az csak szó, a napidíj pedig pénz.
De iszen Olay Lajos mégis derék ember; s olyan régi és örök típus a magyar alkotmányban, akárcsak Molnár Józsiás, aki azzal kezdte a beszédét: »Tisztelt Ház! Több százados tapasztalataim«, mire egy kormánypárti hang közbevágott: »Nem tudtam, hogy ön olyan régi ember«, de a kormánypárti közbeszólót letorkolták a szomszédjai.
Teljesen igaza van Józsiásnak. Józsiás ezeréves ember. Ez az alak mindig ott van a hongyűléseken, mióta az alkotmány megvan. És Olay is ott volt mindig. Olay ott ült a Csák Máté asztalánál Róbert Károly alatt, és a Zách Felicián-féle botránynál elkísérte a dühös öreget egész a királyi palota tornácáig, azt mondta neki: »Csak eredj be, öreg és ne félj semmit, de nekem randevúm van a Garáék szobalányával: oda kell elmennem.« Józsiás is ott volt a Duna jegén, ahol Mátyást választották, beszélt a néphez, a nép türelmetlen lett és kikiáltotta a kis Mátyást. És ott volt a rákosi országgyűléseken is Józsiás, szalonnát pirított a tüzeknél, és szidta a cifra sátorban lakó főurakat. Vagy nem-e Olay kiáltotta Mária Teréziának Pozsonyban, hogy »avenam non«? Egyszóval ők mindig voltak, vannak és lesznek.
De ővelök is unalmas néha az ülés. S az különös kinézést ad az egész Háznak, ha az ülés jelentéktelen és unalmas. A megfigyelőnek egy tekintet, s ezer és ezer jelben látja a zsibbasztó lehangoltságot.
Festetics Andor gróf kedvetlenül jár a folyosón, végigolvasta az összes hirdetőtáblákat, a mai nap naplóbírálóinak kifüggesztett neveit, megnézte, ki ül a tanácsteremben, betekintett a büfébe s újra meg újra bejött, kijött, sőt annyira ment unatkozásában, hogy az ott őgyelgő újságírók egyik-másikától megkérdezte, hogy hívják. Ez az utolsó frázis az unatkozásban.
Gajári a tavalyi párbajait beszéli el egy unatkozó körnek. Új anyag nem mutatkozik sehol.
Távolabb egy másik padon Károlyi Gábor ásítozik, mint egy jóllakott krokodilus.
– Mit csinálsz Gábor? – kérdezgetik a járókelők.
– Álmos vagyok.
A harmadik sarokban Vadnai üldögél és várja a Miskolc javulását. Ah, milyen fölséges gondolat volt ez Szapárytól! Odaadni Vadnainak a »Budapesti Közlöny« szerkesztését, de csak akkor tenni esedékessé az ígéretet, mikor a miskolci kerület megjavul.
S a szeretetre méltó, jovális író leláncolva ül a folyosón, várva, hogy a kerület javuljon. Szapáry rég eltűnt és újra fel is bukkant, és Vadnai még mindig vár, kezében a reménység élvezetes poharával, melyből gyakorta szörpent egyet. Mert ha meghal valamelyik csizmadia (s Miskolcon feltűnő sok halálozás dúl ezen nemes céhben), Vadnaira az mind biztató hír, ő azt úgy tudja idomítani:
– Kovács Dániel uram meghalt. Jó ember volt, nekünk nagy bajt csinált a választásoknál. Ügyes egy kortes volt. Ötven voksot ért az ellenzéknek! Ez bizony derekasan megjavította a kerületet. Isten nyugosztalja szegényt.
Vadnai egy bölcs, aki a keserűlapuból is mézet tud szívni. S ha valami csizmadiánénak gyereke születik (mert viszont meg kell adni, hogy a csizmadiánék sűrűn szülnek Miskolcon), abból is kikeresi Vadnai a maga élvezetét:
– No lám, lám, a hetyke Kaczor Jánosnénak gyereke született… fiúgyerek. Bizony már régen ráfért volna. Van, amiből megéljen. Az anyja bizonyosan iskoláztatni fogja. Derék fiú lesz és nem afféle lármacsináló, mint az apja, választó lesz és mert intelligens lesz, bizonyosan kormánypárti lesz…
Így éldeleg Vadnai és így vár, a javulás szakadatlan tünetei közt látva Miskolcot. De érdekes ülések alatt neki is könnyebb a várás, mint most.
Egyébiránt hagyjuk itt Vadnait, s menjünk be a terembe, hol Hegedüs Sándor zsebre dugott kezekkel ődöng a mediumon, míg a szónokok beszéde lassan, altatón pereg le a feledés szakajtójába.
– Milyen időfecsérlés itt lenni! – dünnyögi egy-egy ismerősének s újra gondolatokba merül. Talán azon tűnődik, hogy valami foglalkozást kellene keresnie a napnak erre a részére.
Körös-körül az egész terem kedvetlen, elszontyorodott. A karzaton egyetlen asszony ül. Az írói karzaton Sturm alszik, Jókai korrektúrákat csinál. Demkó az óraláncával játszik, Fabiny fitymálva sandít a piros székekre.
– Milyen könnyű most miniszternek lenni!
A gyorsírók kezében lankadtan járnak a ceruzák. Az elnök kényelmesen, gondtalanul nyújtózkodik el székében.
Az elnöki szoba bennfentesei fel-fellátogatnak hozzá egy kis triccs-traccsra.
– Ma szép napunk van, kegyelmes uram.
A házszabályok kis kötete kacéran nevetget az elnökre, mintha mondaná:
– Ma udvariatlan vagy, hozzám sem nyúlsz.
De a kis csengettyű is csak ezt mondhatná. Minden pihen, minden csendes és mindenki unatkozik, csak egyetlen ember vigyáz, minden kiejtett szóra feszülten figyel: a miniszterelnök.
A folyosó is elnéptelenedik, egy-egy illanó alak bukkan fel, még a wippek is elszökdösnek bosszankodva: »Ostobaság volt ma bejönni.« Csak egyetlen ember ül megelégedetten, boldogan és élvezi a nehéz, szürke levegőt, melyet a szivarok füstje és a mindenféle kipárolgások fojtóvá, nehézzé tesznek, szinte kéjjel szürcsöli be.
S mikor azután kijönnek a kevés bennmaradottak is egy csomóban, hogy »vége az ülésnek«, kedvetlenül szisszen fel:
– Ejha!
Mintha valami nagy élvezettől rántanák el egyszerre, lomhán emelkedik fel, s biceg a ruhatár felé, felvenni a felsőkabátját.
Az utána jövő ellenzékiek közül, amint a nyitott korridorom beomlik nagy kévékben a szikrázó tavaszi napfény, vidáman mondja az egyik:
– Milyen szép lehet most falun!
Epésen toldja meg a másik az elöl menőre mutatva:
– S ez a Tisza mégse megy Gesztre!
Valóban Tisza volt az elöl menő, aki olyan nehezen kelt fel a padról, s aki valószínűleg Gesztre megy, ha egyszer ráun a parlamentre. De ez messze lehet, mert ő még most is úgy van vele, mint Mezei Mór az első napon; s mennél rosszabb a parlament, annál jobban szereti, mint az apa a veszni indult fiát… A parlament pedig csak rosszabb, egyre rosszabb… És méltóztassanak elhinni, hamarább javul meg Miskolc.
