EÖTVÖS
EÖTVÖS
A »szóga« kitett magáért!
Ez a kiáltás futott végig a folyosókon, a korridoron, amikor ma Eötvös bevégezte beszédét. Egy nézet volt csak: »Gyönyörű!« Ezt mondta a miniszterelnök, ezt mondta Csáky, a Tiszák, a katolikusok, mindenki ezt mondta, csak Polónyi Géza hallgatott.
A »vezéri süveg«, melyért a verseny folyt alattomban, ma nemcsak hogy a fején volt, mint valami paróka, hanem úgyszólván odanőtt a koponyacsontjához természetes hajzatnak.
Pedig már-már hanyatlóban volt a nagy ékesszólási nimbusz. Az emberek szinte gyanakodni kezdtek, hogy Perl csinálja a beszédeit. Mert már az utóbbi időkben csak Perl lelkesedett azokon, villogó szemekkel, kéjes gyönyörre összevont ajkakkal hallgatva azokat az írói karzatról.
Úgyszólván az egész ülés az Eötvösé volt, előbb a Zeneakadémiáról szólalván fel, hol Okolicsányi László kezdte meg a vitát. Tehetséges, eszes fiatal képviselő és roppant ismerős valahonnan. Ezt a tömött arcot már mindnyájan láttuk valahol. Igen, igen, a kredenceken kifaragva. Egy kis Démoszthenész, de abban a stádiumban, mikor még a kavicsok a szájában vannak.
Amit Okolicsányi helyesen pendített meg, hogy a magyar zene sajátságait kutassák, azt Eötvös tetőzte meg egy humoros, remek beszédben, melyet az egész Ház élvezett; nyelvének édes zamatja kedvesen csiklandozza a füleket, már amennyire a »miszerinteken« élődő Ház becsülni tudja az istenek legritkább ajándékát.
Eötvös vérszemet kapván a zajos tetszés után, így szólt hátra társaihoz ravasz mosolygásával:
– Hát szép volt-e, édes szógáim?
– Fölséges volt. Kár, hogy rövid volt.
Mire kopaszodó, terebélyes fejét nagy fifikusan vakarta meg Eszlár hőse:
– Pedig vóna ám még egy maradék beszéd a tarisznyámban, ha meghallgatnátok, édes szógáim.
– Akár holnapig is elhallgatunk, csak beszélj.
– De hátha megharagszik az Apponyi?
– Nem a mi dolgunk – felelték a pártfelek.
– Úgy ám, de hátha Polónyi is megapprehendál?
– Az ő dolga – felelték a pártfelek.
– No, ha így van, hát legyen így.
Meghúzogatta a nadrágszíját, egyet tágított a nyakkendőjén, megköszörülte egy kicsit a torkát s odaintett a Horváth Ádám sógornak a notáriátusba, hogy ő teszi le a garast – aztán felállott, amúgy szokása szerint kacsázva negédesen, az »egyházi célok« tételénél.
S most mondta el azt az elragadó beszédet, mely úgy látszik, az általános vitáról elmaradt. Nyilván elaludta Eötvös az időt. Vagy útközben a Házba jövet elfogta valaki. Lehet, hogy a főtisztelendő püspöki kar állított elébe az utcákra híres tarokkistákat, akik minduntalan elcsábítsák. Egyszóval a beszéd úgy volt, mint a gyerek, aki idő után születik. Nem volt törvényes beszéd. De mégis jobb volt az idő előtt született beszédeknél – sőt erősebb volt, mint a rendes időre született beszédek.
És ha ma valaki azt kérdezte volna: »Mi volt a legszebb az általános vitából?« igen sokan felelhették volna: »Ez a részletes vitabeli beszéd.«
Eötvös elemében volt. Széles, nagy arca tündökölt, vállait kedélyesen himbálta. Ő maga is élvezett, mikor beszélt, mintha dőzsölne. Mióta utoljára láttuk szónokolni, a hasa dombosabb lett, a haja deresebb, de a kedélye a régi aranyos kedély, melyből a humor színméze kicsöppen.
A beszédét lapunk más helyén egész terjedelmében közöljük, tehát nem szükséges elmondani, miről beszélt. El kell olvasni egészen – mint ahogyan édesdeden hallgatta az egész Ház; nem voltak zajos tapsviharok, mik rendes tüntetésszámba mennek, sokszor lélek nélkül, hanem volt olyan figyelem, csend, aminő régen nem, hogy egyetlen hangot se veszítsenek el a szavaiból – mintha a Patti éneke volna.
A nemzeti párt kényelmetlenül feszengett – kivált a Deák-féle idézet alatt. Mert Eötvös nem beszélhet Deák nélkül. Eötvös úgy kezeli Deákot, mintha az egészen az övé volna, akivel azt teszi, amit akar, és sokszor bizony olyan szavakat ad a szájába, aminőket az nem mondott. De nem tesz semmit. Ráfér az öregre. Neki úgyse árt már. Az országnak pedig használ. Aztán miért is ne szerezzen számára egy kis népszerűséget a szélsőbalon is?
Így lesz aztán idők folytában, ha Kónyi Manó soká él, hogy még egy kötetre való Deák-mondásokat adhat ki, valami ilyen címen: »Deák Ferencnek halála utáni munkái.«
De való volt vagy nem a Deák-idézet, az alig változtat valamit a beszéd óriási hatásán, mely az egész kultusz-büdzsé egyik kimagasló eseményévé lett. Andrássy Tivadar beszéde egy igen szép vázlat volt, a Szilágyié egy détail fenséges megvilágítása, a nemzet eszéhez szóló, az Eötvösé a nemzet szívéhez, eszéhez szólt egyaránt azon a hangon, amelyet csak ő bír összes élő szónokaink között, mely erdeink zúgását, meséink édességét belevegyíti a patakjaink csörgésébe – s úgy szűrődik be a fülünkön át minden hang, mint ismerős dallam.
Egész két óráig tartott a beszéd, halomra döntve a Ház napirendjét. Már fél kettőre egyre nézegette a Ház óráját.
Szinte feltűnő volt. Vajon a beszédje kurta-e a hátralevő időhöz, vagy a hátralevő idő kurta-e a beszédjéhez?
Nem lehetett egész végig észrevenni. Csak néha rémlett, hogy mint az ostyasütő vasba beszorított túl sok tészta, formátlanul loccsan ki imitt-amott, míg végre elért az óramutató a kettőre, s akkor egyszerre rácsapta beszédjére a kupakot egy olyan mondattal, mely meghiúsította a kormánypárt éljeneit, s ezzel a maga pártja tömött helyesléseitől kísérve felcsapván kis fekete sapkáját a fejére, kisietett nagy totyakosan a folyosóra, ahol mint Körös követje meg nem állhatta, hogy nagy kevélyen meg ne veregesse Horváth Ádám vállát:
– Ej, no! Mit szólnak majd ehhez Kecskeméten?
