A SZCÉNA
A SZCÉNA
A Ház ma se volt népes – de a karzat tele volt. A középkarzat, ez a virágpad, élénken tündökölt szép hölgyeivel, a diszkrét színű toalettek sejtetni hagyták, hogy a Múzeum körüli paloták előkelő világa ez: tehát hogy Apponyi fog beszélni.
A dámák és a comtesse-ok mosolyogva kandikáltak le legyezőik alól; egy-egy arcocskán később meglátszott a türelmetlenség, míg a plebejusok szerepeltek: Lits Gyula és még előbb Nagy István, ki végre megtalálta a Habsburgok igazi színét – ezüst sáv vörös mezőben.
Akkor következett Apponyi Albert szép beszéde, mellyel átmelegítette az ellenzéket, magyar nyelvű oktatást követelvén a katonák számára.
A honvédelmi miniszternek rossz helye van; éppen előtte ül Apponyinak s idegesen rázta hol a fejét, hol a kézmozdulataival fejezte ki tagadását. E taglejtések felette mulatságosak voltak, kivált mikor közbe-közbe haragos szóváltásba bocsátkozott Apponyi szomszédjaival, Horánszkyval s Kovács Alberttel.
– Nem úgy van!
– De bizony úgy van.
Ugron a negyedik padból átdiskurált:
– Csak jöjjön egy nagy futás, majd hozzánk menekülnek.
– De nem önhöz!
A miniszter egyre haragosabb, izgatottabb lett. Ceruzájával lázasan dobolt a papíron. Apponyi ellenben szólángokkal csak mind jobban-jobban fűtötte az ellenzéki kazánt. A nemzeti párt tapsolt, ujjongott. Linder diadalmasan vigyorgott, Berger pap pedig a tarka virágos zsebkendőjét lobogtatta.
A kormánypártiak összebújtak:
– Távolodik a piros széktől – mondták kaján örömmel.
A szélsőbalon is kiütött a hazafias füst: éljeneztek, tapsoltak.
– Közeledik a nemzet szívéhez – mondták édes aggodalommal.
Igen, valóban mindig ezt teszi. Közeledik és távolodik.
Mintha egy hintán ülne a kiváló államférfiú, mely nagy fél ívet ír le a levegőben. Most errefelé röpül, hopp, most megint arrafelé. Azonszerint, amint a játszótársak meglóbázzák…
A legnépszerűbb szónok után a legnépszerűtlenebb lépett a sorompóba: Pulszky Ágoston.
Pulszky Ágoston okos ember. Hiszen éppen azért népszerűtlen. Most is okosan, higgadtan érvelt. Hiszen éppen azért nem figyelték.
De ő már hozzá van szokva ahhoz a bizonyos tenger mormogásához és ellentmondási zuhataghoz, mely beszédeit kíséri balról, s ma majdnem elvesztette zavarában a fonalat, mikor valamelyik kifejezésnél egyszerre felhangzott az éljenzés.
Pulszky elsápadt s ijedten hebegte hátrafordulva »elvtársai«-hoz:
– Jaj, mit is mondtam?
– Semmit se mondtál. Hanem a bodajki választók jöttek fel a karzatra.
Nyolc-tíz egészséges, piros arcú vidéki választó jelent meg a karzaton, azoknak szólt az éljen. Éppen most érkeztek Bodajkról különvonaton, a mandátumot hozva Atzélnak, az élükön gróf Zichy Jenő valóságos belső titkos tanácsos.
Kisvártatva maga Atzél alakja is feltűnik a szárnyas ajtóban. Kezében a mandátum, melyet felnyújt az elnöki emelvényre, s aztán viharos éljenzúgás közt halad végig a termen el a miniszteri karaj előtt, be a nemzeti párti gránicra gróf Károlyi István mellé.
Pedig Darányihoz kellett volna ülnie, így volt megállapítva a program. Hol van Darányi? Minden szem Darányit keresi. Magának Atzélnak is első gondolata az ő kedves Nácija, kit a másik padszakasz szélén pillant meg, s zajos derültség közt int neki kezével nyájas üdvözletet, amit mosolyogva viszonoz Darányi.
Úgy látszott, ezzel az úrias juksszal kimerült a mai ülés kedélyes, koloritszerű része. Pulszky kibeszéli az időt két óráig, s ezzel aztán nyugodtan hazamegy ebédelni Fejérváry is, sőt még Gromon is és a Ház is. S az egész ülésből se haszna, se kára nem lesz senkinek – a hadsereg marad, amilyen volt, a mamelukság is marad a maga régi mivoltjában –, mindössze Károlyi Pista visz haza innen egy piros kortestollat, amivel a bodajki választók megajándékozták, akiknél látogatóban volt a karzaton.
De Pulszky tán ma először nem volt elegendőképp hosszú, még két óra előtt elvégezte beszédjét, minélfogva a miniszterek időt nyertek feleleteket adni a függőben levő interpellációkra. Wekerle a katonák megfagyott fülei iránt nyugtatta meg a tisztelt Házat, Fejérváry pedig a Kossuth-nóta ügyében felelt Horváth Ádámnak. Tagadta, hogy a Kossuth-nóta miatt büntették volna meg a temesvári önkénteseket, hanem mert mámoros állapotban voltak, egyébként viselték magukat illetlenül.
Horváth Ádám viszontválaszában ingerülten feleli, hogy a miniszter valótlanságot mond, mert a titkár rosszul informálta. Azért büntették meg őket, mert hazafias szónoklatokat tartottak. A választ nem veszi tudomásul. Vagy mondja meg a miniszter, mi volt az az illetlen viselet.
Károlyi Gábor felkiált:
– Igen, mondja meg!
Fejérváry felpattant:
– Arra nézve, hogy mi a kihívó modor, a tisztikar a mérvadó, nem a képviselő úr.
Károlyi Gábornak szemlátomást fejébe száll a vér, felugrik és mankójával mérgesen ütöget a padra.
– Hogy mer így beszélni!
A roppant zajba szenvedélyesen kiáltja bele Horváth Ádám:
– Sajnálom, de én is még a közös hadsereg kardbojtját viselem!
Károlyi Gábor vad dühvel hadonász a botjával a padban, a szenvedélytől eltorzult arccal ordítva:
– Terjessze elő az okmányokat!
– Elnök! Elnök! – harsogják jobbról. Az egész Ház mozog, kavarodik. Ugron öklei szilajan járnak, mint a motolla. Beszél valamit. Fejérváry is beszél, Pulszky is beszél, Linder is beszél, mindenki beszél. A csengettyű rikoltoz, a Károlyi botja pedig üti, döngeti a padot.
Az elnök ebben a roppant zajban fölteszi a kérdést:
– Akik a választ tudomásul veszik, méltóztassanak felállni.
A jobboldal feláll. Az ellenzék az elnöki emelvény felé tolong, név szerinti szavazást követelve. De már késő. Erőszak, kiáltják, erőszak! Tízen is, húszan is intenek a jegyzőknek, hogy szólni akarnak. Az arcok vagy fehérek, mint a kréta, vagy vörösek, mint a paprika. Az izgatottság tetőpontra hág; most mindjárt lángra gyúl minden…
…De az elnök fölteszi fekete selyem sapkáját a fejére s hirtelen lelép az emelvényről. Az ülés be van rekesztve.
A kicsi, fekete sapka azt jelenti, vége, vége. Nincs Ház. Egy varázsütésre eltűnt a Ház. Mintha egy tündér elvitte volna a marakodók feje felől… és ott találták volna magukat a puszta utcán.
A kicsi fekete sapka azt is jelenti: »No, végre mégiscsak előbukkant a naszódi főispán!«
Ördöngős fekete sapka! Megállj, kis fekete sapka!…
A dühöngő szélbaliak fenyegetőzve húzódtak végig a folyosókon, mint egy villámos sötét felleg, amiben jégeső van.
Majd holnap, holnap!
Perczel Béni, a wip, behúzta fejét mélyen az őszi kabátja gallérjába:
– Igaz bizony… Korán jöjjetek, kérlek, holnap!
