BEVEZETŐ A RIMASZOMBATI FELOLVASÁSHOZ
BEVEZETŐ A RIMASZOMBATI FELOLVASÁSHOZ
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Mielőtt hozzáfognék a felolvasásomhoz, minthogy most semmit sem szokás indoklás nélkül csinálni ami indokolatlan, még törvényjavaslatokat sem, bocsánatot kell kérni, hogy az én hangommal felolvasni merek.
De hát nincs-e rá mentségem? Az, hogy Magyarországon minden ember előszeretettel fog olyanhoz, amihez nem ért. Nemzeti szokás ez már.
Éppen az ebédnél mentegetőztem ma magántársaságban, hogyha Vámbéry sánta lábbal lehetett nagy utazó, akkor már semmi sem lehetetlen.
S végre a legfőbb mentségem, hogy otthon érzem magamat, szinte családi körben, ahol többet merek, mint kellene ebben a szívemnek édes városban, melynek minden háza, minden fája átverte magát az élet több benyomásain, s tisztán és vonzón élt szívemben. A nyargaló esztendők semmit sem koptattak rajta.
Meglátom az akkori arcokat. Azaz hol vannak már azok? Csak itt az emlékezetemben. Valójában künn alusznak, mélyen, csendesen a fagyott kövek szomorú városában, a szép híres szombati temetőben, ahol a halálfejű lepkéktől úgy megborzongtunk gyermekkoromban. Jaj, valami halottnak a lelke!
Ha most azok a lepkék mind kiszállnának… akik akkor élő emberek voltak itt… jártak-keltek, zsörtölődtek közöttünk. A derék, gömbölyű háziasszonyom, a híres főztű Dobos néni, még tán most is meglátszik rajtam a kosztja; a hatalmas Perecz bácsi, a szűrszabó, aki pompás meséket tudott mondani. Ezekkel kóstoltam először bele az irodalomba. Talán ő tett engem íróvá – és az egészen mindegy. A Helikon végre is csak egy hegy s éppen olyan virtus nyikorgó talyigán érni fel odáig, mint üveges hintóban. Nos, a Perecz meséi ugyancsak talyiga voltak.
De ha íróvá tett Perecz bácsi, annál inkább lebeszélt e helyről Juhász bácsi:
»Nem lehet ezzel a névvel, édes öcsém«, akkoriban Tündefi és Verényi-féle nevekkel volt benépesülve az irodalmi mező.
Micsoda változás harminc év alatt! A kedves tanáraimból csak kettő van, a kis házacska, ahol laktam, eltűnt a nagy világegyetemből. Ma jártam arra, kerestem. Fű terem ott s burján. A füvek rám bámultak közömbösen, ismeretlenül, mintha mondanák: »Nem téged vártunk, de egy kis esőt.«
Ha a ház sincsen meg, hol lehet akkor a kis íróasztal, amely az egyik szögletében állt, amelyen így szólottam sokszor:
»Rugódj meg asztalkám, s vigy el engem oda, ahová akarom.«
És a kis asztalka, mint a mesebeli sovány csikó a gazdáját, megrázkódott és elvitt ahová vágytam.
Sőt nemcsak elvitt, hanem harminc esztendő múlva vissza is hozott arra a helyre, ahonnan elindultam. Mert bizony annak a kis íróasztalnak köszönhetem, hogy most megint itt lehetek.
Itt vagyok, s csak imitt-amott villan meg egy-egy ismerős arc e teremben; egy-egy régi pajtás, de azoknak az arcát is milyen furára pingálta át azóta az idő, ez a szorgalmas, bolondos piktor. De hát hol vannak a többi pajtások? S hol vannak azok a szép szőke, barna leányok, akiket az akkori nagy diákok nézegettek?
Azazhogy itt vannak… ugyan olyanok, de mégse azok!
Szemem előtt szétfolynak a képek. száz meg száz emlék tódul a fejembe, s szinte elfelejtem, hogy voltaképp e bevezetésben csak a hangomat akartam mentegetni.
Méltóztassék elhinni; már többször is mondtam, magam is jobb szerettem volna az Apponyi hangját hozni magammal kölcsön erre az alkalomra, de mi maradt volna akkor az ellenzéknek?
Egyszerű kénytelenségből tehát a magam hangjával olvasom el a Hány óra? című rajzomat.
