ÉHEZNEK A TÓTOK!
ÉHEZNEK A TÓTOK!
Beütött hozzájuk az ínség! Hiszen csak a jó ismerősük látogatta meg.
De most az egyszer úgy, hogy nem tréfál, ott akar lakni egy darabig. Úgy jött be, haragosan, fenyegetőzve a tótok házába, a szegényes szalmaviskókba, hogy kiveri őket onnan a temetőkbe. Nincs mit enniök a tótoknak. Az éhség pedig hatalmas ellenfél. Az még eddig legyőzött mindenkit.
Hiszen egyebütt is vannak kellemetlen vendégek. A kevély Tisza megharagszik s leönti a dús rónát. A veres kakas repül, repül, és kiterjesztett izzó szárnyaival meglegyint egész városokat… A tenger ráül a vetésekre és azt mondja: Itt ülök, ameddig nekem tetszik. A szép városi épületekből hamu lesz, s a hamu azt mondja: »Ne keressétek, mi voltam.«
De a föld az édes anya, amelyiknek szíve is van (mert ha nem volna, nem nőhetnének belőle virágok), az nem haragszik meg a többi gyerekeire ilyen nagyon; hiszen szeszélyes néha, az igaz, egyszer szűkebb markú, máskor pazarabb, de már azt csak a szegény tótokkal teszi meg, hogy elfelejti nekik meghozni a krumplit, meg a zabot. Hogy még az anya is tud ilyen kegyetlen lenni!
S őhozzájuk mindig rideg volt. Élelmüket nem hozza meg biztosan, mikor jó termés van se. Ha nem törnének fazekak a világon, ha nem vernék be a gyerekek az ablaktáblákat a falvakon, ha nem építenék azokat a nagy palotákat a városokban, hát az a kavicsos anyaföld ott a Fátrák alatt ugyan el nem tartaná az ő gyermekeit, azokat a széles kalapú, jó lelkű, szelíd Janókat és Gyurókat, azokat a piskóta lábu hattyúnyakú Ancsákat és Marinkákat.
Amit a föld nem nyújt, a szegény tót ki tudja venni erőszakkal, szorgalommal, türelemmel egyebünnen.
Az erdőtül elkéri a vesszőket s azokból fon kosarakat, csinál seprőket, gallyakból szerszámokat, az öreg fákra nem is vágyik.
A madarak közül nem kell neki a sas, mint más hiú, kevély népfajnak, csak a fenyves madár; viszi a piacra, eladja.
A méhektől nem a mézet viszi el, azt elengedi másoknak, övé csak a viaszk; kereskedik vele.
Szerény, igénytelen, kevéssel megelégszik, kevesebbel az elégnél.
S ezt a keveset is megtagadta tőle az idén a föld, a három »arany cipó« mentén (így híjja a tótság a Tátrát, Mátrát, Fátrát), nincs betevő falatja a népnek. Egész családok, egész falvak vánszorognak, mint árnyak, vagy feküsznek az éhségtől elgyengülve, piros csíkos kanavász dunyháikban, akinek még megvan a dunyhája.
A gyermek elhaló hangon nyöszörgi:
Mamuska, adjál kenyeret!
A szegény szüle szívszaggató hangon csitítja:
Ne sírj, kis baglyocskám. Majd, lesz, majd lesz. Ne sírj, kis baglyocskám.
Hol van az a kenyér?
Majd lehagyítja az isten. Várj még egy kicsinykét.
Mamicám, mamicám! Jaj, mindjárt meghalok. Hol van az apuskám?
Az apuskád, túl van a tengeren, gyermekem; Amerikában. Arany fazekakat drótoz ott valahol. Mi mindent hoz neked!
Ezer és ezer szomorú jelenet tódul elénkbe a fantázia szemüvegén át. A napilapok minden sora, mely hírt hoz a felvidéki ínségről, egy-egy szívet rázó képpé ugrik ki.
Ezeket a képeket nem szabad elnézni közönyösen.
Ha a tótokat cserben hagyta a legtermészetesebb patrónusok, a krumpli; ha megharagudott rájuk a föld, a mostoha anyjuk, és nem hozott nekik termést; ránk, testvéreikre, a magyarokra hárul a kötelesség.
Velünk voltak ezer év óta békességgel, jámborsággal, türelemmel, csendességgel. Sok jó tót csontokat hány fel az eke a csatamezőn. Csák Máté zászlói alatt a mi szabadságunkat drótozták. Ott voltak Mohácsnál. Ott verekedtek a Rákóczi táborában, ott dideregtek velünk negyvennyolcban »szénás lábbal« »szalmás lábbal«. Mindig velünk voltak és sohasem ellenünk a rossz napjainkban.
Most az ő rossz napjaikban nekünk is velük kell lennünk. Hiszen termett még elég aranykalászt a dús róna, jut nekik belőle. Az állam megteszi a magáét, de tegyék meg az egyesek is.
