A MAI ÜLÉS febr. 22.
A MAI ÜLÉS febr. 22.
Ma már megszürkült a vita. Az érdeklődés alább hagyott, s csak az ülés elején, a Horváth Lajos beszédében villant föl egy kis időre, annál inkább, mert a veterán parlamenti férfiúval az igazságügy-miniszter is összemérte fegyverét.
Az ülés nagy részét Horánszky Nándor beszéde töltötte ki, aki másfél óránál tovább tartotta szóval a Házat, illetőleg pártját.
Horánszky beszédei nem tartoznak a parlamenti csemegék közé.
Ott áll a szónok a párt közepén, mozdulatlanul és feszesen. Ajkairól vég nélkül ömlenek korrekt mondatok, hosszú periodusok, melyek egyhangúan ereszkednek szét a légben. Mély csönd. Meg lehet hallani annak a papírnak lágy rezgését, melyet amoda túl, fenn a jobbközép legmagasán épp most bont szét egy mameluk. Szinte fülünket éri az az elegáns dialóg, melyet a karzaton folytat egy üde arcú fiatal hölgy és egy kikent-kifent külsejű képviselő. Hallani vélünk minden morajt, minden suttogást, minden lélegzetet, mely a Házban zizeg, csak éppen egy hang siklik el hallatlanul mellettünk: a szónok szava.
Beszél, beszél. És amit mond, az mind okos és józanul elgondolt. Eleinte követjük is figyelmünkkel, talán egy negyed óráig, talán egy félóráig, vagy még tovább… de amint ez a monoton szóáradat vége-hossza nélkül csörög fülünk mellett, lassankint elveszítjük halló és eszmélő képességünket. Csak töredezett szavakat kapunk ki a beszédből:
Ingredencia … első fok … másod fok … szupremácia … Sziam … Japán … kritériumok … közösség … nem közösség.
Még egy darabig ütik-verik fülünk dobját az ingredenciák és szupremáciák, azután lassan elhalkul ez is, s csak úgy zúg-búg körülöttünk a beszéd, mint egypár vergődő lepkeszárny vagy a fonográf gyöngén összeolvadó hangzűrje.
Szemünk össze-vissza jár a padok fölött, melyeken mintha szürke köd ingadoznék. Ezen át látjuk Apponyi merev arcát, amint üvegesedő szemekkel bámul a szónokra, meg a Kaas Ivor szomorúan lekonyult fejét. A szélsőbalon halk diskurzusok folynak, melyek közül egyes mondatok kihangzanak:
– Azért se megyünk az udvari fogadtatásra!
– Meg kell büntetni az udvart!
– Miért nem hívtak meg ebédre is!
A miniszterelnök az ő ringó járásával kisurran a teremből. Utána dobogó léptek. Az igazságügy-miniszter is menekül. Josipovich, az udvarias horvát miniszter az egyedüli, aki benn marad, mert ő minden szónoklatot végighallgat. De egyszer csak, hogy, hogy nem, neki is hűlt helye van a piros széken.
A képviselők csoszognak, ásítoznak, fölkelnek, majd ismét letelepednek valahol a pad szélén és előrenyújtott nyakkal komoran bámulnak a szónokra. Az pedig egyre a régi mozdulatlanságban áll helyén. Se kéz, se hang, se arcizom nem lejt, nem mozdul. Néha megszólal az elnök csengettyűje, eleven hangja megszakítja a súlyos levegőt, mely ránk nehezedik. Ismét megfigyelünk nehány szavat:
Szuszceptabilitás … paritás … szuverénitás … dualizmus … közös … nem közös…
Az unalom már-már elviselhetetlenné válik. Eszünkbe jut, hogy gyermekkorunkban a Dunába akartunk fulladni, s a végzetes pillanatban egyszerre átvillant lelkünkön egész életünk története: az első csíny, a madárfészek, melyet kiraboltunk, a titokban elszítt szivar, s minden emlékünk. Csodálatos, Horánszky beszéde alatt néha éppúgy érezzük magunkat, mint mikor a víz összecsapott fejünk fölött. Átfut agyunkon az egész múlt, s csak a Csanády Sándor sarkantyúinak ritmikus pengése hoz vissza a jelenbe, mely most mintha erre a nyalka nótára menne ki: »Se a jászság, se a kunság, se a konzuli bíróság«.
Horánszky után Irányi Dániel és Veszter Imre szóltak, bebizonyítva, hogy az unalmasban is van fokozat.
