VUCSETICS ISTVÁN »ÉRSEKRŐL«
VUCSETICS ISTVÁN »ÉRSEKRŐL«
Egy apróságot mondok el, pedig ki nem állhatom az úti élményeket. Nem is írtam soha egyet se. De most szinte kényszerítve vagyok Vucseticsről. Mert a közönség éppen semmit sem tud a kinevezendő egyháznagyról; ösmeri Vaszary Kolost és szereti, s bár az egész sajtó Samassát pártolta, s mondják, a kormány is, a közvélemény szinte föllélegzik örömében, hogy Vaszary lett a prímás. (Hátha a sajtó mégse mindig a közvélemény?)
Császka kinevezése is jó dolog, Császka is derék ember. Császkát is jól ösmeri mindenki. De hát Vucsetics? Kicsoda az a Vucsetics?
No, én meg éppen Vucseticset ösmerem a három közül a legjobban. Ösmerem, mert az én gyógykezelésem alatt volt.
A gleichenbergi fürdőben együtt sétáltunk tavaly, t. barátommal, Závoryval, a fürdőorvossal, midőn a Venedig-hotelnél szembe jött velünk Vucsetics István, zömök, mosolygós arcú, barátságos, nyílt tekintetű pap.
Valamely közös ismerősünk ment vele s futólag bemutatott neki engem is, a doktort is az esti szürkületben.
Vucsetics nyájasan rázta meg a kezeinket s minthogy tartománygyűlési képviselő, minden teketória nélkül kérdé:
– Mióta vagy itt, öregem?
– Egy hete – feleltem.
– Olvastam, hogy a torkod fáj.
– A torkom fáj és nem tudok éjszakánként aludni.
– Az már baj, kivált a nem alvás. Hát mit csinálsz? Írsz ilyenkor, vagy olvasol?
– A harmadikat teszem. Morfium injekciókat veszek.
– Az nem jó. Én is ösmerem. Jobb annál a juhhúsos tokány – szólt nevetve. – De vigyázz, mert rá találsz szokni egészséges korodban is.
– No, attól én nem félek. Az én természetem mellett, ha egészséges vagyok, csak az olyan injekciókra volnék hajlandó, amik elűzik az álmot.
Vucsetics mosolygott, azután az orvosommal váltott néhány szót. Patriarchális egyszerű ember, magyaros ízzel, olyan jó, mint a vaj, hogy szinte kenyérre lehetne kenni. Igazán jó helyre esett a király szeme.
– Ad revidere! – szólt azután, hogy elváltunk.
Talán négy-öt nap is elmúlt, míg ismét találkoztunk egy reggel a kútnál.
– Jó reggelt – szóltam bizalmasan nyújtva feléje kezemet.
– Jó reggelt – felelte közömbösen. – Hogy van, hogy?
Bizonyos kedvtelenséggel feleltem valamit, mert az mindig bosszantó, ha valaki visszaszívja a pertut.
– Ön is ebből a vízből iszik? – kérdé kis vártatva, miközben poharából lassan szürcsölgette az Emma-kút jótékony nedvét.
– Én is.
– De ön csak nem medicinának issza, doktorkám?
(Ahá, ez engem összetéveszt a doktorommal.)
– Csupán a szomjúság ellen.
– Úgy? Az már más. Nem rossz vizecske, úgy vágyom rá némelykor, mint szarvas a híves patakra. Viszek is Zágrábba az ismerősöknek belőle, a hektika ellen egypár palackkal. Mit gondol, doktor, használ a dolog?
– Bajos azt elhatározni. Én tavaly egy gleichenbergi lánykát vittem haza a gyerekeimnek…
– Pesztonkának?
– Nem. A hektika ellen. S tényleg nem estek hektikába a télen.
Vucsetics nevetett.
– Maga legalább nem svindliz, és ezt szeretem. Mert ezek a mai doktorok többnyire nagy svihákok.
Karon fogott s a sétány felé vonszolva barátságos beszélgetésben emelt ki nehány vonást a zágrábi viszonyokból. Elmondta, hogy rosszul esik idegenben élnie. Magyar érzését (mert Torontál megyei születésű) mindennap érinti kellemetlenül valami. Eddigi horvát politikánk alfától omegáig el van hibázva – sóhajtott fel –, hogy hová fog ez vezetni, ki tudja? Tisza se tudta. Szapáry se tudja. Én se tudom. De Szapárytól sokat reménylek. Higgadt ember, hát bizonyosan erős, nem jön ki a flegmájából, hát bizonyosan igaza van.
Beszélgetés közben elpanaszolta köszvényes baját is s kérdé, hogy mit tanácsolnék ellene.
– Igen egyszerű – feleltem –, vegyen naponkint egy fürdőt korpával!
– Korpával? – szólt csodálkozva. – És hogy kell azt kezelni?
Éppen használatában voltam, hát elmondtam neki.
– A fürdőszolga egy korpával telített kis zsákot tesz a kádba, s addig nyomogatja a forró vízben, még egészen dohányszínűre festi.
– Helyes, megpróbálom!
– Jó napot, doktor, jó napot! Ön valóságos csodát művelt.
Egy hét múlva vidáman integet Vucsetics:
– Hogy érzi magát?
– Fölségesen. Az ötödik fürdőnél megszabadultam a bajomtól, mintha elvágták volna. Az isten áldja meg érte, doktorkám!
Nagyon örültem az eredménynek és hosszú sétákat tanácsoltam neki. Megfogadta-e, nem tudom, mert csak egyetlen egyszer találkoztam még aztán vele. Nagyon kapós ember volt ő ott a fürdőn, nemes jellemeért, eszes, magvas nézeteiért a férfiak előtt; de szeretetreméltó, kedélytől csillogó társalgása miatt az asszonyok se futottak meg előle. Az igaz, hogy ő se.
Ez utolsó találkozáskor kérdi tőlem:
– Elment már Mikszáth?
– Még itt van.
– Sohase bírok vele találkozni.
– Pedig most is itt van.
– Hol?
– Hát én vagyok az. Csak úgy bolondoztam, kérlek, a doktori voltommal. Bocsásd meg! Nem recepteket írok én, fájdalom, hanem csak novellákat.
– No, azt ugyan ne tegye, doktorkám – szólt kedélyesen Vucsetics –, s ha már kiadja magát valakinek, akkor legalább válassza Esterházyt.
S mint egy olyan ember, aki érti a tréfát, jól hátbaütögetett ezért a sületlen ötletemért.
S minthogy én is értem a tréfát, ráhagytam az egészet. Hiszen nekem is mindegy, neki is mindegy. Hát istennek neki, megmaradhatok én doktornak.
Ennyiben is maradt, s most már ha egy nap minden titulusom el talál fogyni (mert üt már nemsokára a végzetes óra, s mindnyájan halandók vagyunk), legalább kiírhatom a vizitkártyámra: »a zágrábi érsek házi orvosa« örök tanúságára az utókornak, hogy semmi se nehéz a világon.
Az ember orvossá és érsekké lehet benne anélkül, hogy megerőltetné magát és hogy tehetne róla.
