A SCHNEIDER SZÜRKÉI PÁRIZSBAN
A SCHNEIDER SZÜRKÉI PÁRIZSBAN
A vademberek még jó emberek, mert azok megeszik a fehér embert… És ebben van ráció, mert éhesek és éppen a fehér emberre éhesek. De a saját embereiket nem bántják.
Olyan törzsről is van tudomásunk, amelyik megeszi a saját embereit is – a nagyon öregeket. Ez a kímélet egy neme és a halhatatlanság bizonyos módja. Így élnek tovább az unokáikban.
De a fehér emberek emberevése visszataszítóbb ennél. És ostobább is. Mert amazok az éhség csillapítására dolgoznak, emezek a hasznavehetetlen aggoktól szabadulnak meg jó étvággyal, míg a fehérek a legderekabb embereiket falják fel.
Párizsból ver a hír, hogy Jules Ferryt, Franciaország ez idő szerint legnagyobb emberét, ki egy ünnepélyen beszédet tartott, künn az utcákon a tömegek, csúfondáros üvöltésekkel, rakoncátlan szitkokkal támadták meg, úgyhogy kénytelen volt bérkocsin menekülni.
Jelentéktelen eset. Csak úgy mellesleg foglal helyet a nap krónikájában. Jules Ferry különben is népszerűtlen. Azon szerencsétlen nagy ország, mely a világnak szemefénye olykor, nem bír annyi belátással néha, hogy a rókát össze ne tévessze az oroszlánnal.
De nem akarunk Franciaország belügyeibe avatkozni (nehogy rendreutasítson Péchy Tamás), a »ligue des patriotes« csínyjei felett se törünk pálcát (mert úgyse olvassa el cikkünket), de a száguldó bérkocsi, mely tova rohan Franciaország legjobb fiával Párizs boulevardjain, eszünkbe juttat egy másik bérkocsit, mely évek előtt éppúgy rohant a Múzeum körúton, a fenyegetőző sokaság szitkaitól kísérve. Ebben a bérkocsiban akkor Tisza Kálmán ült.
De ez nem az első és nem az utolsó bérkocsi. Ez egy állandó fiáker a parlamenti rendszer mellett. Egyszer egy, máskor másik nagy emberünk lesz kénytelen beleülni. Folyik az óriási lakmározás, csámcsogás, fogpiszkálgatás, aztán szájmosogatás. Néha az sem. Egyszer Tiszát esszük, máskor Apponyit, sőt Kossuthba is beleharapunk. Majd jönnek aztán apródonkint a többiek. Rákerül a sor Szapáryra, Barossra. Egy mindig készül, puhul a nemzeti étvágy számára a borító kosár alatt. A sajtó spékeli apródonkint…
Talán nem egészen jól van ez így. Az angol nép portást állít kiváló embereinek, a francia s a magyar egy bérkocsiba kergeti.
Mi tanultuk-e ezt a franciáktól vagy azok mi tőlünk? Mindegy, az emberevés kínzó étvágya kétségkívül rajtunk van, s hogy ím a Schneider szürkéi Párizsban is előtűntek, ez igen melankolikus gondolatokat ébreszt fel, mégpedig nem a népképviseleti rendszer dicsőségére.
A fejedelmek eddig is igen sok nagy embert emésztettek fel, egy-egy szeszélyből beletaszítva a semmiségbe (még Bismarck is elnyeletett; még ő is kisebb volt, mint egy császár torka), de ha a népek is ugyanezt a mulatságot kezdik, akkor az anyákon akad meg a dolog, mert azok nem tudnak velük konkurrálni, annyi nagy embert produkálva, amennyi a fogyasztásnak megfelel. Elfogyván a jelesek, Boulangerek kezébe kerül a vezetés.
S ezeket aztán nem a parlamentárizmus eszi meg, hanem ők eszik meg a parlamentárizmust.
