EÖTVÖS
EÖTVÖS
– A mai ülésből –
Hagyjuk a politikát. Behunyom a szemeimet, hogy ne lássam se a terem közepén azt a sokat megcsúfolt tisztes ősz fejet, se a kezeit mosó óvatos Pilátust a balvidéken, se a düledező parlamentarizmust, a széteső gerendákat, a farizeusok tömegét. Nem akarok egyebet látni, csak a nagykőrösi képviselő alacsony, köpcös alakját, amint ott áll a szélsőbali második padsor közepén, és ajkairól jóízűen csörgedezik az igaz magyar szó, meg humor. Vagy De Maistreként én is kétfelé választom magamat: gondolkozó és élvező emberre. Azt hiszem, különben nagyon sokunkon esett meg ma Eötvös Károly beszéde alatt ez az elvi szétválás, s nem egyszer tört ki testi határainkon belül a házi perpatvar.
– Orbán Balázs-i nívó… – szól fitymálva gondolkozó felem.
Élvező felem vállát vonja.
– Én pompásnak találom. Démoszthenész tajtékpipával kezében. A nemzeti géniusz abaposztó mentében. És vice versa egy darab őseredeti magyar föld angol kertnek művelve. Szóval, érdekel minden formája, változása.
– De barátom – rimánkodik gondolkozó felem –, hogy tud ön gyönyörködni ezeken a frázisokon?
– Eh, mit, törődöm is én az önök skrupulusaival. Ne tehénkedjék rám. Sőt legjobb lesz, ha minél előbb elpárolog innen.
– Csönd az emeleten! – kiált a szív, a fül, valamennyi ideg, valamennyi szimpátia az észre, aki pisszeg.
– Ostoba csőcselék – mormog az ész alá, s szomorúan tekint Domahidy Pistára, aki ma az ő elveit fogja képviselni.
…És Eötvös beszél. Konok, zárkózottan gúnyos arcán mosoly szaladgál nagy alattomosan, apró szemei elevenen csillognak, hol egészen ártatlan kedélyességgel, hol pedig valami ármányos furfanggal, amit nem lehet leírni evvel a vaskos tollal erre a szürke papírra. Egyenesen áll helyén, mint a cövek, minden szónoki póz nélkül; pusztán csak arca fejezi ki a gerjedelmeket: a gyorsan összefutó ráncok szemei alatt, a szétsimuló vonások, a gúnyosa összehúzódó ajk; nagy ritkán emelkedik föl keze vízszintes irányban (ha onnan túlról ellentmondás kavarog át), egyszer-kétszer meglegyinti a levegőt, miközben kissé meghajtott széles homloka alatt, mit valami üvegburán át, szinte látni lehet, mint gyűl össze a maró rögtönzet. Ami azután lecsap, mint a villám. Vagy kisüt, mint a napsugár. Amilyen a dolog természete. Mindig úgy, ahogy legjobban használ neki.
Eötvös beszél. És ez az igaz, hamisítatlan magyar levegőben fürdő beszéd megfogja lelkünket. Elandalodva hallgatjuk, s pajzán képek röpködnek előttünk. A parlament, a zöld padok, az elnöki emelvény eltűnnek… nem szónoklatot, valami jól ismert zenét hallunk. Három cigány legény hegedül. Nyalka, vörös hajú, darázs derekú csaplárleány járkál kényesen, begyesen az ivóban. Csaplár uram dörmög a söntésben és csörömpöl az övegekkel. Az ajtófélre föl van róva a hitel, az államadósság. Hangozik csöndesen, méltóságosan léptek ütemes kopogása, sarkantyúk pengése, s ebbe a zenébe belecincog a cimbalom, cirpel a tücsök, rikolt a rigó, kelepel a gólya, susog a nádas, s szól valamennyi népies hangulatú motívum, ami odakünn a magyar beszéd, a magyar élet világában zsong.
Elröppen a kép… Borozgatnak öregurak… Valaki anekdotázik. A plébános tokája kigömbölyödik… Valaki a pipáját tömi, a dohányzacskóban szűz muskotály sárgállik. (Meg ne lássa Wekerle.) »Hogy is volt az azzal a tót spionnal Nagy-Sarlónál?« – kérdi egy hang. »Mondom Nagy István őrnagynak a 7-ik zászlóaljnál…« – kezd bele egy másik hang. Azután lassan átömlik a beszéd sora a politikára. »Dejszen megmondtam én már a Naláczi János választásakor, hogy ez a Tisza Kálmán…«
De, ni, hol vagyunk már megint? Hiszen ez a dieta. Ott ül a palatínus vagy az országbíró a főhelyen, néha-néha megrázza a fejét, nyájasan mosolyog vastag szemöldei alatt, s odasúgja a közelében ülő apátúrnak: »Advocatus furibundus«. A jurátusok kardjukat csörtetik és kézzel-lábbal biztosítják az oppozicionális szónokot rokonszenvükről. Az pedig beszél furfangosan, kardélre hányja az egész kormányt, hegyes szemeivel összeszurkálja a kancellárt, s viharos éljenek közt vágja ki:
– Mindaddig, amíg ily férfiú ül a miniszterelnöki széken, nevezzék akár Tisza Kálmánnak, akár Gajári Ödönnek, mindegy.
Úgy látszik, ismét a jelen parlamentébe kerültünk vissza. Az ördögbe, mégse. Hisz odafenn az elnöki székben Danton rettenetes feje sötétlik, Voltaire és Rousseau szobrai alatt. Félhomály uralkodik a nagyíves vaskos boltozat alatt, melyet fáklyák vérvöres lobogása derít föl. A teremben jakobinus sipkák förgetege szorong és ujjong a szónoknak, Maratnak vérszomjas, huhogó szavain. Demoulin Kamill gúnyos hangja áthasítja a fülledt levegőt:
– Nem lesz sok az a százezer fej, Marat polgártárs? Hátha elég lenne 99.999 belőle?
De ez a kép csak percekig tart. Eötvösből hamar elpárolog a forradalmi fluidum, egész táblabírói valója ellenkezik a revolucionárius hanggal. Megelégszik avval a fenyegetéssel, hogy darabokban tépjük össze azt a bizonyos fátyolt…
És ekképp ragadja ez az impresszionista szónok egyik hangulatból a másikba az embert könnyedén ömlő beszédével, mely átjárja igéző magyarságával a kedély minden rétegét, minden zugát. Ellentmondásunk elolvad szavai alatt, mint a viasz, s azok az alakzatok nyomódnak bele helyébe, melyeket ő akart. Egyszerű könnyű, magyaros, szinte népies eszmemenetével könnyedén emelkedik föl, mint a tenger hulláma, a csillagokig, és nehézkedés nélkül száll alá a gyöngyös tengerfenékig. Oly egyszerű minden szava, s mégis oly gazdag, mert mindegyikben van valami meleg rész a hazai földből. Amíg halljuk, hatása alatt állunk, s amikor végképp elhangzik szava, úgy érezzük, mintha valahol ismerős kaszapengés csendült volna el, mintha valami nóta szakadt volna meg mintha Pázmányt vagy Mikes Kelement csapták volna be előttünk. Ezért volt Eötvös s marad mindig a Ház legmagyarosabb szónoka.
