[ELŐSZÓ MÓRICZ PÁL »EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL« C. KÖTETÉHEZ]
[ELŐSZÓ MÓRICZ PÁL »EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL« C. KÖTETÉHEZ]
A jó szerkesztő kettőből koptat sokat, sok csizmát és sok írót.
Elszomorodva nézegetem ezeket a kopásokat a szerkesztői irodákban (magam is kopás alatt lévén), és csak az vigasztal, hogy ti szerkesztők is elkoptok valamikor. Mindenki kopik és minden kopik. Kopik az illúzió, a fantázia, az emlékezőtehetség; kopik a szerkesztői ceruzád, amivel törülsz (és ezt jó lesz eszedben tartani most), és kopik idővel az a jóakaró elnézés is, amikor nem törülsz.
Kopik a vas, pedig kemény, kopik a politikus, pedig hajlékony, kopik a test, pedig ruganyos, kopik az egész világ, pedig örök.
És látod, még e kopások közt is van irigylendő kopás. Van nekem egy kedves fekete gyűrűm, amit egy elhalt diák pajtásom ajándékozott. Sokszor jegyeztétek meg nevetve: hogy lehet ilyen pléhgyűrűt hordani! Egyszer aztán tarokkozás közben (különösen amellett a kutya sok osztás mellett) lekopott róla egyes helyeken az egyszerű fekete email, s kicsillant alul a tündöklő arany. Hát gondoltátok volna-e, hogy arany annak a gyűrűnek a belseje? No, én magam sem hittem.
Ilyen öregedést, ilyen kopást szeretnék én magamnak, de ez csak oly szerencsés halandókkal történhetik, mint a mi t. bátyánk és képviselőtársunk: Móricz Pál.
Olvasom tavaly a »Nemzet«-ben a régi debreceni vásár leírását, olvasom, olvasom… ejnye, de jóízű, de zamatos dolog! Ki írhatta ezt? Tekintetem mohón fut a szerző neve után, s íme ott áll: »Móricz Pál«. Csak tán nem a mi Móricz Pálunk? Hogy lehetséges ez, hogy egy »miszerinteken« táplálkozó politikus pennájából ilyen gömbölyűn, helyesen kanyarodjanak ki a gondolatok? S mennyi érzék a forma iránt, mennyi szín! Milyen biztos szem a jellemző felismerésében! Ejh, ami lehetetlen, lehetetlen. A Móricz Pál neve bizonyosan, a nyomdában csúszott le ide, a vezércikk alól.
Hanem azután nem sokára jött a másik cikk az »Egy alispán és patvaristái«. Első ízben a cikk tűnt fel, azért kerestem a nevet, másodszor már a név csillant meg, azért olvastam el a cikket.
Nem csodálkoztam már többé, hogy jó a cikk, sem a másodiknál, sem a harmadiknál, csak még egyetlen egyszer, mikor kezembe akadván a Ház régi naplói, egy okos büdzsé-beszédet olvasok bennük Móricz Páltól. Móricz Pál mondta volna ezt? Ez a Móricz Pál, ez a mi írótársunk? Most már az ördög értse az egészet.
Elkezdtem keresni a példákat. Itt van Horvát Boldizsár, aki verseket ír, Szontagh Pál nemkülönben öreg korára csókolódzik a múzsákkal; igen, de ez a két jelesünk az Eötvös József generációból mindig az irodalom és a politika határbarázdáján járt. Ez az a bizonyos első szerelem, amit nem bírt megenni a rozsda.
Hiszen eleget evett meg. Itt van például Csernátony, aki a szépirodalmon kezdte és egészen a politikáé lett. Azazhogy ilyenek százan is vannak: még Tisza Kálmánról is kisül valami ilyesféle…
De ez egész kis történet.
Nem tudom, emlékszel-e rá, mikor az én irodalmi vacsorám volt tavaly, mikor felállt Falk Miksa, s megnézvén az óráját, azzal kezdi:
– Tisztelt barátaim, felálltam, szólni akarok, de az órámon látom, hogy még másfél percig nem szabad.
A másfél perc alatt, míg szótlanul állott, megnőtt az érdeklődés a feszültségig: hogy ugyan mi lehet az, amit nem szabad tíz óra előtt elmondani?
Nem merem visszaadni az ő szellemének finom báját, melybe ő tudja csak felöltöztetni azt, amit mond; egyszerűen azt üzente általa Tisza Kálmán, hogy ő is eljött volna, ha meghívom, de meghagyta Falknak, hogy tíz óra előtt ne szólaljon, nehogy érte küldjünk.
Ez akkor nekem nagy örömet okozott, de bennünk skriblerekben is megvan a kevélység, hogy ne áruljuk el, ha nagyon örölünk vagy ha nagyon szomorkodunk, hát egyszerűen azt vetettem oda tréfásan a meg nem hívás okául:
– Hja, a miniszterelnök még nem írt semmit!
Erre aztán legott letorkolt valaki (gondolom Jókai), hogy de bizony többet írt az valamennyiünknél, mert a nevét beírta a történelembe és a magyarok szívébe.
Sőt, másnap maga Tisza is összeszidott:
– Mit? Hogy én semmit sem írtam? De bizony írtam én fiatal koromban még elbeszélést is.
Nekem sem kellett több; mindjárt ott, a Ház folyosóján elkezdtem szőni a Tisza Kálmán ifjúkori beszélyének egyes epizódjait – az ő stílusában. Bizonyosan neked is elmondtam, hogy miképp nézhetett ki az a novella:
Alfréd azt mondja Elvirának:
– Asszonyom, hallgassom meg, mindenekelőtt egyet mondok és ez az…
– Halljuk, uram.
– Hogy szeretem önt, elvárván őszinte válaszának azonnali tudásomra hozatalát.
Elvira elpirult, és azt felelte:
– Részemről hasonlóképpen osztozom az imént nyilvánított érzelmekben.
Alfréd felugrott, s karcsú derekát hevesen átkarolta.
– Ennélfogva vonja le az ügyállásból a kellő konzekvenciákat asszonyom…
...................
No, ugye emlékszel, hogy elmondtam volt ezt a jó tréfát. Hanem te persze csak a »rossz ötleteimet« írod meg a »Nemzet«-ben. Mindegy: nem arról van most szó, de Móricz Pálról, akinek az esete sem azokhoz a politikusokhoz nem talál, kik az irodalomhoz folyton vonzódva, idősb korukban oda csavarodtak, sem azokhoz, kik beleesve a politikába, a sutba dobták a lantot örökre. Móricz Pál esete egymagában áll; mintha egy fát látnál, t. barátom, amelyik előbb hoz gyümölcsöket és csak azután kezd virágozni...
De nem akarok én itt neked ok nélkül fecsegni ívszámra: áttérek a dologra, mert ez egyszer csakugyan van egy eszmém. (Ne rázd, kérlek, a fejedet.)
Ha úgy visszanézegetek a múltakba (pedig csak oda nézegetek, mert a jövőbe nem tudok), felötlik, hogy azok a mi öregapáink nem voltak ám bolond emberek. Okosan csinálták némely dolgukat. Példa rá a nemesi institúció. Az volt az erőgyűjtő. Ha valamely oláh, rác vagy más idegen emberről megsejtették, hogy sok pénze van, rögtön megválasztották a szent korona tagjának. Nemessé tették, mert pénze volt, s magyarrá vált, mert nemessé lett.
Egy ilyenforma szituációval állunk szemben, s egy ilyenforma politikát javasolok neked.
Én Móricz Pálban még sok becses megírandó anyagot sejtek. Ne ereszd ki hát, szedd össze a »Nemzet«-ből az eddig megjelent dolgokat hirtelen, és add ki egy kötetben, hogy ezzel örökidőkre az írói céhbe soroztassék.
A mi sorainknak díszére lesz az ő tisztes, érdemes alakja, neked pedig, ha már annyi írót elkoptatsz mint szerkesztő, akiket befogsz politikusoknak, majdan nagy mentséged lehet, hogy egyet meg reciprocitásból a politika mezejéről csábították el írónak.
