II. A német állam költségén
II. A német állam költségén
Mint már említettem is, utazásomnak végcélja Berlin volt, ahova egy barátom lakodalmára siettem, ki vőfélynek hívott meg.
Siettem, késnem nem lehetett, már így is nagyon ki volt az időm számítva. Vasárnap reggel fél hétkor érek be Berlinbe, s kilenc órakor van az esküvő, éppen csak másfél órám marad vendéglőbe szállni, felöltözni és elhajtatni a lakodalmas házhoz.
Igazi mennykőcsapás volt tehát rám nézve, midőn észrevettem, hogy az egyik három zárra becsukott bőröndömnek (melyben a frakkom, klakkom és más egyéb toalett cikkem van) a kulcsát otthon felejtettem.
No, szépen vagyunk! Mi lesz most már énvelem?
Hát az lesz, hogy vasárnap van, Berlinben nem kapok lakatost. De ha kapok is, míg fölkeresik, míg rábeszélik, míg eljön, míg kinyitja… Szó sincs róla, hogy odaérjek a mennyegzőhöz. Az egész utam hiábavaló. Ha legalább valami baltát kaphatnék hirtelen a szállodában, amellyel széthasítanám a bőröndömet… Az én ötven forintos disznóbőr bőröndömet.
Ilyen kínos tépelődések közt benyit a konduktor:
– Uraim, Bodenbachnál a vámőrök átvizsgálják a bőröndöket!
(– Még ez is! – hebegtem izgatottan.)
– Csak méltóztassanak az urak továbbra is kényelmesen aludni, én majd elvégzem rövidesen a vámőrökkel. Adják át a bőröndöket és a kulcsokat.
Egy mentő gondolatom támadt:
– Itt van az egyik táskám, fogja.
– És a másik?
– Ami a másikat illeti, arra nézve egy nagy kérésem van önhöz…
A konduktor homloka szigorú ráncokba húzódott, míg a szemével hamisan hunyorított rám.
– Értem… értem.
– Áruljon be a vámőrnek, hogy a másik táskámat sehogysem akartam kiadni a fejem alul.
– Mit? – szólt az csodálkozva. – Hogy mit mondjak? Vagy ön mondta rosszul, vagy én nem értettem jól.
– Uszítsa a vámőrt a táska ellen.
– Tréfálni tetszik?
– De éppen nem – mondám, és egy forintost csúsztattam a markába: hadd legyen hát egészen komoly a beszéd.
A konduktor vállat vont.
– Ezt már nem értem.
De azért eljárt megbízatásában, mert úgy éjfél felé marcona tekintetű finánc költött fel.
– Jó estét, uram! Jó estét. Mit visz ön abban a táskában?
– Ebben a táskában – feleltem zavartan – semmit.
– A semmit nem szoktuk bőröndökben cipelni. Meg akarja-e mondani mi van a táskában vagy sem?
– Ruhanemű van benne.
– Hol a kulcsa?
– A kulcsát otthon felejtettem…
– Úgy? S azt hiszi ön, hogy ezzel vége? Nagyon csalódik uram!
S ezzel parancsolón hátraszólt a társaihoz:
– Egy lakatost kérek… Egy lakatost!
Egy perc alatt előjött a hivatalos császári lakatos és rendre kinyitogatta a zárakat.
– Csitt, csett, csitt, csett – hangzott vidáman.
Megelégedett dörzsölgettem kezemet a kupé egyik szögletében, mint olyan ember, aki valami célját egy idegen állam költségén éri el…
– Csitt, csett! – hangzott harmadszor is, s bőröndöm gyomra kitárult.
– No lássa! – dörmögé a vámőr a kegyetlenség zordon hangján… – Ugye kinyitottuk?
– Jó, jó – feleltem vissza mosolyogva, s aztán magamban hozzátettem: »csak valahogy aztán be ne találják ismét csukni«.
