A KIS DOBOS
A KIS DOBOS
(Kép a képhez)
– Drum, brum!… Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet, hogy az »édes« ott bent lepényt süt a kemence-mályában, drum, brum… de csak akkor kapunk belőle, ha az a szakajtónyi bab ki lesz fejtve, drum, brum…
Nosza hozzáláttak e hivatalos kijelentésre legott a kicsinyek; Pannácska ölébe vette a szakajtót, Palika a jó fiú is előjött a szomszédból, és segít. (Pedig a lepényből ő nem eszik.) Még a kis korpásfejű Jancsika is ott rezseg, nyüzsög az eldobott suhogó babhüvelyek között turkálva. Ujjacskája éppen beillik a babszemek üresen maradt lyukaiba. Ni, milyen kényelmes házacskája volt minden babnak! Minden babszem háziúr. Hanem most már átköltöznek az összes lakók közös kaszárnyába, a szakajtóba, kivévén a tarkákat, mert ezeket Palika csúsztatja a zsebébe, ha talál egyet-egyet… Ménes lesz azokból, ha a pázsitra kirakja, hogy legeljenek.
Igazi falusi hangulat ömlik el a Szobonya Mihály szép képén. Szalmafedeles ház, kukoricacsövek az eresz alatt. (Ugyan van-e sok piros köztük?) A nyitott ablakban muskátli – szagos lesz az utca tőle – ott nyújtózik a kapu előtt az elmaradhatatlan Bodri is; jó, falusias ábrázatú kutya, aki figyelő állásban van; a konyha felől jövő szagok tanulmányozásával foglalatoskodván így délelőtt.
Csak egyetlen városias tárgy van: a kis dob a Ferkó kezében. Honnan került ide ez a csodaszerszám?
Hát úgy volt az, mikor a grófék eljöttek egy hónapra ide a kastélyukba lakni a tavasszal, az öreg gróf meg a kis gróf, az Aladárka, arra sétáltak a gyep mellett, ahol a falusi gyerekek libát szoktak őrizni.
Van ott a kenderáztatókon innen egy széles garád, amit a kis gróf úrfi átugrott néhányszor. Egyszer csak, mi ötlik eszébe, odakiált a gyerekeknek:
– Hej fiúk, melyitek tud olyan nagyot ugrani mint én?
– Hja, ha mi is kávét innánk! – felelte a Kovácsék Pistája.
– No, csak gyertek, próbáljátok meg!
Mind odamentek a fiúk, de egyik se tudott ugrani olyan nagyot, mint Aladár úrfi, csak éppen a Ferkó, aki még a kis grófnál is nagyobbat ugrott egy fél rőffel. Pedig ő se iszik kávét.
Az öreg gróf megveregette a Ferkó vállát, azután így szólt a fiához:
– Itt leszünk a faluban egy hónapig, válassz magadnak arra az időre játszótársat a fiúkból, akit fölviszünk a kastélyba, hogy ott lakjék, labdázzon, szamaragoljon veled…
A kis gróf egy percig se habozott:
– Ezt választom! (A Ferkóra mutatott.)
– Helyesen van fiam. Mindig olyanokkal barátkozzál, akik valamiben felülmúlnak.
Így jutott Ferkó a kastélyba, nagy állapotra, úri konyhára, hétköznap is lakodalmi kosztra, ezüst kanállal ette a levest, icceszámra itta a kávét, velocipéden nyargalászott, lovazott, búvósdit játszott.
Egy hónap múlva, mikor a grófék fürdőre mentek, magához hítta az öreg gróf.
– Derekasan viselted magadat, kis szolgám, most eleresztlek, de a szolgálatodért kérj valamit! No mit kívánnál szíved szerint?
Ferkó sokáig habozott, gondolkozott, szétnézett az udvaron, az ambituson, végre így szólt:
– Adja oda az édesapámnak ezt a kastélyt ezzel a nagy kerttel… Mindig azt szokta mondani őkelme: »Ha ez a kastély enyim volna!« Hadd legyen hát az övé!
Az öreg gróf mosolygott, és azt felelte:
– Derék gyerek vagy, hogy az apádra gondolsz, de annak már én küldtem a szolgálatodért egypár zsák búzát… Magadnak válassz valamit!
– Magamnak? – szólt Ferkó félénken. – Hát adják ide azt a kis dobot: az Aladárkáét!
Így lett a dob a Ferkóé. Ferkó mai napig sem foghatja fel, hogy a gróf olyan könnyen ideadta, mikor ő a kastéllyal is beérte volna az apja számára. A kastély nem ér a grófnak semmit, mert úgyse lakik benne, de a kis dob sokat ér, mert azt el is vihette volna magával…
Azóta kevély a Ferkó. Kiáll a ház elé, s dobolgat reggeltől estig, a falusi öreg dobos hangját és mozdulatait utánozva, folyton jut eszébe valami »tudtul adandó« dolog.
Csak egyetlen dolgot nem üt dobra, pedig éppen ez érdekelné legjobban bámulóit, irigyeit, a környékbeli gyerekeket.
Egy madárfészket tud a kántorék lucernásában… de csitt… Ez nem adatik tudtára senkinek!
