HUSZONKETTEDIK NAP
HUSZONKETTEDIK NAP
Szép tavaszi napfény mosolygott ezen a »gyásznapon«. Csak egy óra táján kezdett permetezni egy kis eső. A magyarok istene könnyezett. Ekkor vette kezdetét a szavazás.
A Sándor utca és a hozzá vezető utcák, ellenzéki kifejezéssel élve, meg voltak fertőztetve rendőrökkel. A Múzeum háta mögött lovas darabontok ficánkoltatták a lovaikat. Jogász kucsmáknak se híre, se hamva a láthatáron.
Fogat fogat után robogott a parlamenti palota elé, féltizenegyre a szorongásig telt meg a tanácsterem. Szunyogh Szabolcsok és Bartha Miklósok egész sora volt látható. Imitt-amott ült egy-egy ismerős képviselő. A karzaton fej fej mellett. A levegő mindjárt az ülés elején lankasztó lett s nehéz ködszerű miazmákkal telítve kavargott fent úgy, hogy az emberi hang szinte nem bírt áthatolni rajta, mint valamely láthatlan falon.
Az ülés elején Fabiny lemondását jelentette be az elnök s Baross ideiglenes belügyminiszterségét. Zajosan éljenzett a jobboldal Barossnak, akit azonban az ellenzék is respektál. Aztán a hátralevő beszédek következtek. A Ház türelmetlen volt. Se gorombaság, se orátori szépség fölfrissíteni nem volt képes. Minden egyes szónok után fölzúgott a »szavazzunk!«
Hiába szórta a roncsoló lövegeket Uray Imre; az egy madzagra fűzött különböző anekdoták (mint ahogy a mogyorót szokták a tótok) nem csinálták meg a kellő hatást. A Károlyi Gábor szellemes idézetei, amiket nagy kínnal kapkodva olvasott le egy papirosról, szintén nem szukcedáltak: a barikádhang elveszett a szavazásra éhes tömeg zsibongásában.
Az elnök megrázta csöngettyűjét s szólt:
– Szólásra senki sem lévén följegyezve, a vitát bezárom.
De hátra voltak még a »hivatalos szólók«. A szegény Münnich, aki már vagy negyedszer csinál »másfél óráig tartó« beszédet, de tíz sornak az elmondásánál még sohasem vihette többre. És azt is úgy mondja el, mint valami árverési kikiáltó.
Ma is így volt – ami csak azért baj, mert félni lehet, hogy Münnich, amilyen praktikus ember, ezentúl sohasem készült el többre, mint három, legfeljebb negyedfél körmondatra s akkor talál megesni rajta az a bolondság, hogy síri csöndben a Ház mind a három oldalán véges-végig hallani akarják.
Még Bolgár beszélt hosszadalmasan, fölöslegesen, majd Gajári igen szubtilis érveléssel; rövid felszólalása valóságos cizellírozott ötvösmunka volt. Mintha csalánnal simogatta volna meg az ellenzéket, izgatottan fészkelődtek és zajongtak. Illetlen gúnykiáltások röpködtek a szónok felé. Károlyi Gábor, a szélbali mitrailleuse, megeresztett egy-két löveget.
Percekig tartó ingerült zaj támadt: Abcúg! Nieder! Hoch! Abtreten! (Az ellenzéki, parlamenti szótár gyönyörűen gyarapszik.)
Fenyvessy azután személyes kérdésben mondott egy gorombaságot Gajárinak, Hoitsy Pál pedig ingerült hangon jelenté ki, hogy miután Gajári őket az utolsó percben is feldühösítette, dühösek maradnak a többi jó szakaszoknál is.
Fejérváry a Zathureczky-ügyet tisztázta pompás, egészséges logikával mondva el, hogy negyven évig szolgált és emelkedett a hadseregben, de azon negyven év alatt, amíg emelkedett, sohase állította, hogy ott üldözik a magyart. Most azonban megöregedett Zathureczky s olyas valami történt vele, ami negyven év alatt sohasem, hogy alkalmatlan lett feladatának betöltésére s intést kapott a visszavonulásra, tehát ő maga is olyat tett, amit negyven évig sohasem...
Nagy gúnyos hahota tört ki a balvidéken – de a miniszter a következő félmondattal, mint egy ügyes vívó, újra felül volt:
– Ti. az iránt panaszkodott, hogy a magyart elnyomják.
– Még a holtakat is meggyalázzák! – Kiáltá egy szentimentális hang.
Most aztán igazán a szavazás következett. Vagyis inkább egész gyűjteménye a szavazásoknak a Hoitsy indítványára, a különvélemény két pontjára, s Kircsfalussy módosítására, Gajári Ödön határozati javaslatára stb.
A Ház ezekben felállással döntött, csak a különvélemény második pontjára és a két paragrafusra volt név szerinti szavazás.
Az elsőnél az L betűt húzta ki az elnök.
– El! – kiálták az ellenzékiek, kik sohase mulasztják el a kihúzott jámbor betűkből is fegyvereket kovácsolni.
A kormánypárt szavazott »nem«-mel, az ellenzék »igen«-nel.
Nagy izgatottságban folyt a szavazás, mert ez volt próbálja a következőnek. Már itt kitűnik, milyen a kormány ereje.
Nemcsak a jegyzők, hanem a képviselők magok is érdekfeszülten jegyezték a számarányokat. De az első szavaknál alig történt valami feljegyezni való, kivévén, hogy Szilágyi Dezső az ellenzékkel szavazott.
– Mi ez? Hát nem fogadja el a miniszteri tárcát? Rakovszky István »igen«-jét szinte nagy éljenzéssel fogadták az ellenzéken, Tisza Kálmán »nem«-jének ellenben a »Hoch« jutott ki, mire a kormánypárt harsogó éljen kiáltása felelt.
Két óra felé kihirdeti az elnök az eredményt: 145 igen, 254 nem. A kormánynak százkilenc többsége lett.
– Gyalázat! Sírásók! – kiálták ingerülten a szélsőbalon.
Majd a második szavazás következett. Ez volt a nap eseménye. A huszonkét napig ostromlott pont.
– Helyre! Helyre!
Mindenki beült a padba s mély csöndben húzta ki az elnök a »B« betűt.
– Bécs! – morajlott fel gúnyosan az ellenzék.
Sok képviselő papírt vett maga elé, jegyezni a szavazatokat. Janicsáry Sándor a ceruzáját faragta, de olyan szerencsétlenül, hogy belevágott éles tollkésével az ujjába. Jó ódon vére megindult. S így teljesedtek be a szélsőbali jövendölések, hogy ennél a szavazásnál vér fog folyni.
Más szavazásoknál künn kóvályog a Ház a folyosókon, a büfében, csak azok vannak bent, akik közel járnak a lajstromban. Most bent ül az ellenzék marconán, kihívó negédességgel. Ingerült kifakadásai, gúnyos ötletei és hatásvadászó szólamai elevenné és izgalmassá tették e máskor unalmas aktust.
Jókai »igen«-jét pisszegik és azt kiáltják: »Lássuk«. Jókai visszatér az ajtóból és meghajtja magát. »Hoch« ordítja negyven-ötven hang.
B. Kaas Ivor e szavakkal szavaz:
– Hazám ellen nem!
Lehoczky Egyednél, aki nincs jelen, pajkos felkiáltások hangzanak:
– Levelet kapott.
A négy Károlyi szűnni nem akaró éljenben fürdik. Kricsfalussy szintén. Mikszáth Kálmán igenjénél nagy morgás keletkezik:
– Nem restelli?
Polónyi Géza szintén nem veti szavazatját az urnába »teketória« nélkül:
– Árulásra nem!
Az elnök közbe csenget:
– Kérem, itt a szavazást nincs megengedve indokolni.
Szilágyi megint arat egy éljent. Pulszky Ágoston a rendes »Hoch«-ot kapja meg. Thaly háromszor kiált fel: »Nem, nem, nem!« Még Boér Béla és gróf Zay Albert szavaztak a kormánypártról nemmel.
Három órakor lett a szavazásnak vége.
– Halljuk a halálos ítéletet!
Az elnök kihirdette:
Az ellenzék 109 szavazattal maradt kisebbségben.
Hát érdemes volt ezért 22 napig beszélni?
