A T. HÁZBÓL [dec. 4.]
A T. HÁZBÓL [dec. 4.]
Felfordult világ volt ma a Házban.
Mindjárt az ülés elején felállott Perlaky Elek s egy polemikus beszédben nekiment merészen és ügyesen az ellenzéknek és különösen Apponyinak, kinek sok keserű igazságot mondogatott oda.
Látván a mamelukok, hogy egy hajaszála sem görbül meg, nagy bátorságot kezdenek vala érezni s megtörtént, hogy a bárányszelíd Busbach ereiben is felforralódék a vér.
Sok gúny, sok hahota érte, amíg beszélt. Kavargó »hoch«-ok rakoncátlan közbekiáltások (»Bús kecske!«) süvítettek a füle mellett, de Busbach nem hagyta magát, dulakodott és hősiesen vagdalózott jobbra-balra s végül ő is Apponyiba mártá tőrét.
A habarék-párt vezére nagy szemeket kezdett mereszteni: »Ez a nap rosszul kezdődik.«
Eközben Pázmándy mutatta be új találmányát a »hivatalosan engedélyezett közbeszólásokat«.
Feláll és kérdi az elnöktől, hogy: hol van ilyenkor Tisza? (Sapristi, mert már unjuk magunkat nélküle.)
Péchy Tamás válaszol, hogy most még bizonyosan otthon van, de itt van helyette az előadó.
Abban a momentumban azonban belép a kormányelnök. Zivataros éljen és tompa Hochok szelik a levegőt.
A Perlaky beszédjénél megint kíváncsi lett Pázmándy. Újra feláll megtudakozni:
– Ez a Perlaky, aki most Tiszát védi, azonos-e azzal a Perlakyval, aki a luteránus konventben a panszlávokat védte?
Perlaky felelt, hogy ő inkább támadta a panszlávokat. Mindegy az Pázmándynak, vérszemet kap s kedvet a szerephez; minden félórában odakacsázik az elnökhöz.
– Quelle heure, monsieur president? Pontosan jár-e a Ház órája?
A jegyzői kar figyelmezteti az elnököt, hogy vigyázattal legyen, mert Pázmándy a kérdezősködés ürügye alatt addig settenkedik ott, míg egyszer el találja nyelni a csengettyűjét.
Az elnök csakugyan visszaemlékszik rá, hogy Pázmándy nagy nyelő; nyelt már kést, kanalat, faggyúgyertyát, de miniszterelnököt eddig még nem nyelt – nem kell hát tőle félni.
A két kormánypárti viador után Orbán Balázs áll ki nagy garral mamelukokat lövöldözni az ő régi Alvinczyjével, mely már annyiszor mondott csütörtököt.
Orbán Balázsnak nemcsak a zekéje van darócból szőve, hanem a beszédje is. Legelőbb is Horváth Gyulát vette célba s oly gyanúsító, sértő módon, hogy indignáció tört ki a jobboldalon.
Maga Horváth Gyula, mint a megsebzett oroszlán ugrott fel. A Ház e nemes, rokonszenves alakja, kit csak vagy szeretni és becsülni lehet, vagy félreismerni (tertium non datur) egész képéből ki volt kelve, ezüstös haja felborzolódott, halántékain lüktettek az erek, mocsárszínű szemeit pirosló sávok szeldelték át. Hangja reszketett a haragtól és a velőkig hatott, mellyel a becsülete elleni támadást megtorolta.
A jobboldal méltatlankodva zugta:
– Gyalázat, szégyen!
Mint ahogy Macbetben megmozdul az erdő, úgy fészkelődött az egész párt, mikor a jók közt a legjobbik a magánbecsületben lett megsértve.
Orbán megsemmisülve hallgatta az elementáris erővel kitörő szavakat, melyek mérgezett nyilak fenséges súllyal suhogtak a levegőben.
Az együgyű öregúr, ki előbb a báróságát hagyta el (mit, most meg már nemes ember se akar lenni? ) csodálkozva fortyant fel:
– Hát mondtam én valami sértőt? Hiszen nem vádoltam én Horváth Gyulát semmivel.
És itt vegyünk egy kis lélegzetet t. Ház! Hová visz az új parlamenti modor? A szegény Orbán talán csakugyan nem bír tudomásával a nagy sértésnek. Mert mint ahogy a kéz eldurvul az alacsony munkákban, elveszti tapintási finom érzékét, úgy eldurvulhat a lélek is a sok gorombáskodásban, s észre se veszi már, melyik szó vág megbélyegző sebet. Szegény Orbánnak arcán szinte látszott az a tűnődés: »Mit akar ez a Gyula? Hiszen mondtam már én ennél nagyobb sértéseket is! Négy kötetem van összegyűjtve a mázsás vádakból. Eddig az ördög se kérte számon! Tiszának ötvenszer vetettem a szemére, hogy a hazát elárulja. Egy mukkot sem szólt. Ennek csak a sóárulást hánytorgatom fel s milyen lázba jön Már csak a haza mégis többet ér a sónál. Ejnye hát mi lelte ma ezt a Gyula gyereket, hogy úgy rámförmed...«
Lehet, hogy mindez ilyen logikai rendben forrt a fejében, mialatt nyöszörgő panaszos hangon mosta magát.
De még a pártja is némán, jégfagyosan, majdnem zordonan hallgatta. Látszott, hogy elejtik végképpen.
A zajos idegrázó szcéna után, mely alig tartott néhány percig, Demkó Pál lépett a sorompóba. Megint egy mameluk. A körülölők jóakarattal intették:
– Gombold be, öreg a kabátodat,… gombold be hirtelen.
A szónok ijedten makogta hátra.
– Miért?
S a világért se mert magán végignézni.
– Mert feltűnik az ellenzéknek a vastag arany óraláncod s könnyen gyanúnak teszed ki magadat.
Valóban neki van a legvastagabb aranylánca a Házban. Érdekes volna tudni, hogy szerezte.
Demkó is csinosan, okosan beszélt. Mintha csak a Rákóczi Ferenc kalendáriuma szerint menne a világ, hol a CV betűkkel jelzett napokon annyit jelentett a két nagy betű »Curutz Vincit«, míg az SS-nek az volt az értelme: »Superat Soldat«. Ma a »Superat Soldat« volt. A mamelukok győzelmes napja.
Felkelt ugyan nagyhajú Herman Ottó, hogy szétvágjon hadonászó ökleivel az ellenfél közt.
Eddig az volt az egyik gúnyolódási téma: »Mért hallgatnak a mamelukok? «
Most hogy aztán három kormánypárti szónok beszélt, újat kellett kifundálni. Herman vállalkozott rá:
– Mit csacsognak az apró-cseprő emberek, az oszlopos férfiak szóljanak. Miért nem szól Széll Kálmán?
– Nem ír rá – morogta Matuska.
– Miért nem lép ki a síkra Falk Miksa.
– Nem akaródzik neki – vélte a karzatról Sturm. Addig-addig hívta, idézte a nagy szellemeket, belekötve Szilágyiba is, hogy végre a nagy szellem megjelent. Szilágyi intett húsos kezével a jegyzőnek, hogy szólni akar.
Mély csönd kelt a teremben. Maga Herman is megmerevedve tekintett rá, mint az Aesop öreg embere a halálra, mikor az hívására megjelent.
A couloir-okban, a büfében, az épület minden zugában egyszerre szárnyra kelt a hír, hogy Szilágyi felállt.
Nagy esemény jellegével bírt az most.
Azok, akik a vén sün nívóján állanak, ki »trójai faló«-nak mondta Szilágyit nemrég, azt várták, fegyveres katonák jönnek onnan a segítségükre, mihelyt a faló megnyílik. A kormánypártiak ellenben a »teljes« szolidaritás nyilvánítását várták.
Az elnöki csöngettyű megrezgett. A folyosóról beözönlöttek a képviselők. A büfében ott hagyták kanapéikat az ínyencek, a miniszterek letették ceruzáikat. Maga Tisza Kálmán azt kiáltotta: »Helyre, helyre!« Tisza István, ki az üléseken folyton tanul azon beszédek alatt, melyekből tanulni nem lehet, bezárta angol olvasmányát a fiókjába, Teleki Géza tölcsért csinált tenyeréből a füleihez, Jókai abbahagyta a korrektúra-olvasást, csak Baross vizsgálta az üvegablakon át, hogy ugyan esik-e ott künn a hó; nem akadnak-e el ma a szekerei? (Hanem iszen minden fuvarozó ember ilyen.)
A Ház nagy orátora ma szinte felülmúlta magát. Rövid volt és szabatos. Minden szavából az erő és a férfias méltóság szólott. Pedig nehéz szituáció volt, többet és kevesebbet nem mondani, mint amennyit kell.
Éppen annyit mondott, azazhogy Herman találhatta biz azt soknak is. (Némely részeket ő bizonyosan elengedett volna.) De a jobboldal harsogó, lázas éljenben tört ki s fejtegetéseit a miniszter kötelességéről és az ellenzéki kritika minőségéről, még az ellenzék is helyeselte. Horánszky búsan ingatta fejét, mintha mondaná: »Hanyadszor csalódtunk már ebben az emberben!« Apponyi sztoikus türelemmel nézett maga elé: »Egy sansszal megint kevesebb.« Vályi Árpád elkeseredve dőlt a padjában hátra: »Persze hogy persze, hiszen ez is letette már azt az esküt.«
A szolidaritás hangoztatása s az a hatalmasan kidomborodott nyilatkozat, hogy ő elveit épségben vitte a vörös székbe s hogy azok teljes összhangban vannak a kabinet irányával, úgy tündöklött a mamelukok szemében, mint egy gyémántokkal, boglárokkal kirakott kapocs s fényt látszott vonni a homlokokra.
Az ellenzéki tábor szótlanul majdnem összezúzva hallgatta. Még Károlyi Gábor is önnön tábora felé fordítá nyilát:
– Kár volt vesztegetni a trójai lóra az arany abrakot!
Miután Herman visszafelelt, ráduplázott Szilágyi is, még frenetikusabb tetszést aratva. A mameluk arcok örömben úsztak. A vert ellenzék tanácstalanul fészkelődött, midőn felállott Tisza Kálmán.
Egy »hoch« se hangzott. Mély templomi csöndben állt ott a nemzet nagy vezére. Megdöbbenve idegenül nézett szét, hogy hol van. Idegei már megszokták a zsibongást s a csend szokatlan, majdnem kényelmetlen volt. Szeme önkéntelenül kereste a helyet, ahol a zajongók ülnek, mint ahogy a tik-takos órát szokta az ember, ha a ketyegés egyszerre váratlanul megszűnik.
Hát éppen most vonultak ki a ponduszok a folyosóra, Kárdyi Gábor vezérlete mellett. Üresen maradt a balvidék, mint egy fogatlan, kitátott száj.
Csak a legszelídebbek közül ültek ott néhányan, akik a Károlyi-uralom alatt hihetőleg nyaktiló alá fognak kerülni. Jegyezzük ide a férfiakat, hogy Robespierre Gábor úrnak ne legyen a jövőben sok baja a lajstrom összeállításával.
Ott ült a halavány arcú Czirer Ákos (mert nem állhatja a folyosói füstöt). Az öreg Vidliczkay is veszteg maradt, mert már terhére van a mozgás. Ott ült a kedves arcú Bornemisza István. Éppen e percben jött Gömörből és még nem tudja az új taktikát. Komjáthynak egy egész pad jutott. Mint Matlekovits védője védence képviseletében hallgatta Tiszát. Pázmándy Dini így szólott:
– Az öreg Lobkowicz herceg két napig játszott tarokkot egyhuzamban, anélkül, hogy egy kettese jött volna, mégsem jött ki a flegmájából. Egy csatavesztés még engem sem vesz ki a sodromból.
És Pázmándy Dénes is bennmaradt. Isaak Dezső nem mozdult, mert neki fiai vannak (hátha valamelyik valamikor mameluk talál lenni belőlük) s végül bent maradt Mocsáry Lajos, mert őtőle ezt veszik szívesebben.
Így mondta el aztán Tisza mai szép rövid beszédjét, eleven fordulatokban gazdagot, mint régenten nagy ünnepélyes csöndességben, melyet csak öntudatra rázott erős táborának helyeslő zaja szakított meg koronkint.
