ÚJ HONATYÁK
ÚJ HONATYÁK
(Életkép)
A szabadelvű klubban, mely nyáron olyan holt volt, mint egy temető, ismét elevenség, zsibongás van. Az öregek előtt, akik a habitué címre tarthatnak jogos igényt, új varázst nyernek a termek, melyeket Móricz Pál, a gazda, igen ügyesen csinosíttatott ki.
Estefelé megtelnek. Új arcok, szokatlan alakok népesítik be. Az új képviselők ragyogó arccal, pezsgő életkedvvel járnak-kelnek, látszik rajtok, hogy szinte nem bírnak betelni a dicsőséggel.
Mindez olyan tündéri nekik. Az újdonatúj fogas, melyen hótiszta lapon, mihelyt már belépnek, a saját nevüket látják ragyogni.
Milyen csodálatos és szemkápráztató minden!
E jámbor süldő honatyák azzal jönnek ide szerényen, félénken, hogy előbb megtudakolják a tapasztaltabb ismerőseiktől:
– És hol kell nekem jelentkezni?
– Hát sehol.
Áhítatosan, félénken, szorongó szívvel lépik át a szent küszöböt, s egyszerre ott találják az előszobában a külön fogast a saját nevükkel. Hát lehet még ennél valami boldogítóbb érzés?
Egyszerre otthon érzik magukat. Odabent csupa barátságos, nyájas arcok. A csillár kedélyesen szórja fényét, a kártyaasztalok reményteljes zöldje üde pompában virít.
Sok ez egy napra. A miniszterek ott mozognak, kelnek, diskurálnak fesztelenül. Maga a hatalmas miniszterelnök is, kit a fiatal képviselő (még hónapokkal ezelőtt szolgabíró) csak regeszerű elbeszélésekből ismert, most ott van elevenen, s majd az egyik, majd a másik csoportnál áll meg és ismerkedik új táborával.
Minden belépő érdekli őket. Lassú suttogás támad köztük, mikor egy-egy ismertebb képviselő belép:
– Ni, Csernátony Lajos!
Ezer meg ezer kérdés tolul ajkukra:
– Ugye az, kérlek, Vizsolyi? Mutasd meg nekem Tisza Lajost. Nincs itt még Baross? Melyik az a Visi Imre?
Odajárulnak rendre a tekintélyesebbekhez és bemutatják magukat, de az »öregek« között elvegyülni még nem tudnak, jobban vannak ők egymás közt, közös témáikkal.
– Mégy a megnyitásra?
– Milyen színű a mentéd?
– Kivel mégy egy kocsiban?
– Honnan indulunk?
– Aztán mit kell ott csinálni?
– Bemutattak már Tiszának?
Ezeken a kérdéseken mindenik körösztülmegy.
Egyszerre a közügyekhez való tekintélyesen rideg arcot vágnak.
– Apropó! Van-e már helyed a Házban?
– Oh, hogyne!
– És hol ülsz?
– Jobbra hatodik pad, harmadik hely.
– Szent isten! Ember, hogy kerülhettél olyan messzire?
– Borzasztó, kérlek. De én nem tudtam erről idejekorán.
– Mily szerencsétlenség! Engem meg egészen a habarékhoz ültettek.
Így sopánkodnak gyönyörteljesen, tele tüdővel szíva be a megcsontosodott, petrifikált mamelukok szivarfüstjét.
Minden, amit látnak, amit beszélnek és hallanak, most még úgy éri őket, mint a szűz fehér tajtszipkát az első füst.
Persze néhány hónap múlva ezek a szűz tajtszipkák is kiszívódnak: és nem jut eszükbe sopánkodni az olyan kicsinységeken, hogy nem kaptak »jó helyeket« a Házban. (Jó ott minden hely, csak belül legyen.)
Szemök kinyílik. Mindent más színben fognak látni.
A képviselői élet langyos tavaszi verőfénye ködbe vész. Az illúziók szétfoszlanak.
S aki most hővérűen arról álmodik, hogy három év múlva államtitkár lesz, szárnyaszegetten megelégszik azzal, ha négy év múlva »gibic« lehet valamelyik tarokk-asztalnál.
Ennyire mindenki viheti.
Nem értem persze a »rokonszenves gibiceket«. Mert az már magasabb rangosztály.
