II. A jószívűség skálája
II. A jószívűség skálája
Az meg éppen tegnapelőtt történt velem, hogy egypár kiló húst küldettem fel magamnak a tisztemmel, meghagyván neki, írja fel a feladási vevényre: tartalma »hal«, mert így sürgősebben szállítják a házhoz. Szavamra mondom, nem az az indok vezetett, hogy a haltól nem jár fogyasztási adó.
De természetesen kiszagolták, hogy nem hal. Nem volt halszaga. Felbontották, s megbírságoltak hatvan forintig.
De már ez dühbe hozott. Hatvan forint sok pénz! Tizenkét napig kell nekem ennyi pénzért hallgatnom a Házban. Hát már most beszédre fogom a dolgot, s hatvan forint árát veszekszem a fináncokra. Legott elmentem a vámházba, s találomra benyitottam az első ajtón.
Egy szőke nyurga emberke írdogált ott az asztalnál: előtte adtam ki az első mérgemet, elmondván neki, hogy miképp jártam s milyen lázító skandalum ez, úgy bánni a becsületes állampolgárokkal. Maholnap kénytelen az ember kiköltözködni ebből az országból.
A fiatalember végighallgatott szelíden, majd így szólt:
– Igen sajnálom a dolgot, de én csak a fogalmazó vagyok, én a bírságnak csak a tizedrészét engedhetem el. Hanem méltóztassék bemenni a Nr. 23-ba, ott van a titkár, az elengedheti a harmadrészét.
Nem voltam rest, bementem a 23-ba, ott egy barna, csinos külsejű gentleman fogadott.
– Mi tetszik?
Rágyújtottam az előbbi kitörésemre:
– Hallják az urak! Mit akarnak az urak velünk, becsületes állampolgárokkal? Hát járja ez? Tessék, itt ez a vérlázító végzés. Egypár font nyomorult húsért 60 forint bírság stb.
A Nr. 23 ura udvarisan dörzsölte a kezeit:
– Igaz, igaz, de én csak a harmadrészét engedhetem el, mert én csak a titkár vagyok. Hanem méltóztassék bemenni a Nr. 9-be, ott van az osztálytanácsos, az elengedheti a felét.
A következő percben már ott voltam a Nr. 9-ben. Egy pohos úr piszkálta bent a pipaszárát. Sehogy se akart neki szelelni.
– Mit akarnak az urak velünk, becsületes állampolgárokkal? Hát járja ez? Tessék itt az a végzés stb.
A pohos úr barátságosan mosolygott.
– Ne is tessék folytatni. Én szívesen elengedem a bírság felét, hanem ha a minisztertanácsos úrhoz méltóztatik fáradni, az elengedheti a kilenctized részét.
Gondoltam magamban: »Ma jó napom van! Így még nem jártam a fináncokkal. Mégis van ezek közt sok jóravaló, becsületes ember, s minél följebb, annál jobban vannak megválogatva. Mégiscsak nagyeszű ember ez a mi generálisunk!
Régi haragom irántuk, mint a napfény sütötte jég megolvadni kezdett, amint a miniszteri tanácsosnál bekopogtam.
Elmondtam neki az ügyállást, azt is, hogy hozzá utasítottak, mint akinek joga van a bírság kilenctized részét elengedni.
– Igen, igen. És el is engedem önnek. De már az az egytized nem tőlem függ.
Nagy megelégedéssel hagytam ott a jószívű miniszteri tanácsost.
»Teringette! – Dörmögtem magamban künn az ajtó előtt. – Ezt ugyan szépecskén lefaragtuk. Egytizedrész! Mi az? Az csak hat forint.«
De holla! S tűnődve álltam meg a lépcsőknél. Eszembe jutott a fogalmazó, akinél először voltam. A fogalmazó azt mondta, hogy ő a bírság tizedrészét van jogosítva elengedni.
Hátha most mennék el hozzá: hogy engedje el azt az ő tizedrészét – akkor aztán nem fizetnék egy garast sem.
Vagy tán… ötlet ötletet keregetett fejemben. Nini, nini! Meg kellett volna kérdezni a miniszteri tanácsostól, hogy van-e még sok fokozat fölfelé?
Mert ha még van vagy három-négy, akkor az utolsónál nyilván nekem fizetnének valamit.
Visszamegyek, megkérdezem őméltóságától.
Ejh, nem megyek biz én.
Legyünk egyszer nagylelkűek. Kiszúrom azt a hat forintot. Mert végre is hadd tartsa be a »generális«, ha már megígérte egyszer, azt a bizonyos hárommillió pluszt.
