A T. HÁZBÓL [dec. 18.]
A T. HÁZBÓL [dec. 18.]
Éppen délre harangoztak, mikor Zách Felicián… vagy hova beszélek, Polónyi Géza belépett a tanácsterembe.
Ott ültek már mindnyájan, a mai darab személyzetéből. Trefort megszegett nyakkal, fejének hava pompásan illik a támlásszék bíborához. Mögötte a méltóság komolyságával az érdekes, halovány arcú államtitkár Berzeviczy. A szélsőbal első padjában Irányi Dániel merengett; hátul a »habarék saraglyában« Komlóssy Ferenc fészkelődik.
Mosolygó képpel, kis bajuszkáját pödörgetve, ott könyököl Irányival csaknem átellenben Pulszky Károly.
Minden megvan, amit csak kívánni lehet.
Fegyvessynek megvan a nagy karzat, a nagy karzatnak megvan a nagymosás, Pulszkynak mindjárt meglesz az elégtétel. Polónyinak pedig megvan a reklám és a dicsőség, hogy olyan figyelemmel hallgatják – mintha legalább is Eötvös Károly lenne.
Csak még valami hiányzik.
A triposzt be kellett volna hozatni a Múzeumból a Ház mediumára s beleültetni Polónyit, hogy azon ülve hallgassa a részletes hosszú jelentést, melyet az apró-cseprő házbeli ügyek elintézése után Trefort mintegy válasz gyanánt felolvasott – illetőleg felolvastatott.
Annyira benne van a kormány a kölcsönzésben, hogy a miniszter még a hangot is kölcsönkéri – erőtlen levén a magáé.
A jelentést Berzeviczy olvasta fel helyette.
Érdekfeszülten figyelt a Ház. Maga a miniszterelnök is otthagyta ismeretes székét (melyhez az ellenzék szerint oly makacs szívóssággal ragaszkodik), s átült a Treforték tájékára.
A padok majdnem egészen megteltek. Fej fej mellett barnállott. A Múzeumba bezzeg nem járnak ennyien. A hiányzó ásványok és érmek vonzóbbak, mint a meglevők.
A bizottság jelentése után, mely a Pulszkyak magánjellemét hótisztára mossa, mintegy szabadabban lélegzett fel a Ház, s midőn Trefort kijelenté, hogy ami pedig a kezelési hiányokat illeti, azok iránt is intézkedni fog, zajos helyeslés morajlott végig a terem minden részében.
Most állott fel Polónyi, a restaurátor.
– Kérjen bocsánatot! – kiáltá a jobboldalról Miklós Gyula.
– Öntől, t. képviselő úr? – kérdé Polónyi szétnézve, hogy ki szólt közbe, de meg nem találta a sok ismeretlen új fej közül.
Azután nekiindult járatlan utakon a »mea culpa« vezeklő hangján, hogy a Pulszkyakat restaurálja. De talán nem azért, mert erre a Pulszkyaknak van szükségük, hanem őneki volt főleg szüksége a restaurálásra. Csakhogy sokkal könnyebb a müncheni restaurátornak (aki ma bizonyosan sokszor csuklott) Szent Sebestyént csinálni Szent Jánosból, mint őneki magából gyöngéd embert.
Pedig lágy és gyöngéd volt. Elösmerte, hogy a vádaknak az a része, mely a vezető egyéniségek magánjellemébe vágott, teljesen alaptalan.
– Helyes, helyes! – zúgott fel a Ház viharosan. (Sohasem kóstolt még Polónyi ilyen tömött helyeslést.)
Ha itt megállott volna, akkor… akkor egészen másféle karcolatot írnék most róla.
De hiába, Napóleon is abban hibázta el, hogy nem tudta, mikor kell megállani.
Polónyi is úgy járt, mint Napóleon. De Napóleon alkalmasint nem járt volna úgy, ha már előtte lebegett volna a Polónyi esete.
Mindegy, ne keresgessük a hasonlatokat e két férfiú között, mert nem olyan könnyű ezeket megtalálni, mint a múzeumi érmeket.
Elég az hozzá, hogy Polónyi e helyen, ahol a nobilis követelményeknek eleget tett, nem állott meg, hanem az a gonosz dzsinn, mely »veszélyes népszónoki talentumának« billentyűit veregeti, csak nem hagyta békén, piszkálta, ösztökélte:
»No, mondd el hát, amit tapasztaltál. Hadd lássák, milyen legény vagy te. Mennyire beletanultál a képzőművészeti dolgokba. Hogy fognak bámulni Hajdunánáson: ménkő gyerek a mi követünk, tud az mindenhez a világon. Megtáncoltatja az, ha nekigyürekezik, a szakembereket is.«
És Polónyi nem restellt unalmas részletességgel felhurcolni minden apró, kicsinyes hibát és rendetlenséget, amit a Múzeumban és az Esterházy-képtárban észrevett, nyers, zsíros nyelve nehezen bicsaklott meg a sok műszavakban, a spanyol maestrók nevei, a képek idegen nyelvű címei meggyötörték a szegény jó lelket, de csak mégis mindent elmondott, amit tudott és nem tudott, hogy hazafiúi lelkiismeretét megnyugtassa. Egypárszor meg is nevettette a Házat, mely elég figyelmesen hallgatta e tereferét.
Csak a miniszterelnök hagyta ott a Polónyi elcsavarodásánál a termet s a képviselői padok előtt elhaladván, kezet szorított Pulszky Károllyal.
– Helyes! – kiáltá egy mameluk, aki látta a kézszorítást. Neki úgy tetszett szórakozottságában ez az egyszerű kézszorítás, mintha ezzel a »generális« hozzászólt volna a dologhoz. És meglehet, el is találta… Az igazi szónok így is tud beszélni.
Polónyi után Komlóssy szólalt fel. Ő is tudomásul veszi a miniszter válaszát, de azt az egyet nem ösmeri el, hogy az ultramontánok csinálták volna a Pulszky-pletykát. Ő maga »ultramontán«-nak vallja magát.
– Csak tessék! – kiáltottak közbe a kálvinisták.
– Mert aki a vallásához ragaszkodik – folytatta Komlóssy –, mind ultramontánnak nevezheti magát.
– Ohó! Ohó! – zúgtak a katolikusok.
Majd Pulszky Károly állott fel.
– Személyes kérdésben kérek szót.
– Nem lehet! – hangzott a baloldalról.
– Halljuk! Halljuk! – tombolt a kormánypárt.
Pulszky tehát beszélhetett. Arca halvány volt, hangjából kirezgett az izgatottság.
Nagy csend támadt.
No, most kezdődik a kínos jelenet. Kár is volt ráereszteni Polónyira, mert ebből most nagy »szcéna« lesz.
De Pulszky Károly nyugodtan szólott s egyszerűen visszautasítván a Polónyi által most felhozottakat, talán enyhébb is volt, mint kellett volna.
Erre még egyszer felelt Polónyi, de mindég csendesebb, szelídebb hangon. Közbe békítőn beleszólt Trefort. Ekkor már két óra volt.
A padok ürülni kezdtek.
– Ejh, menjünk haza! – mondák a képviselők. – Mit várjunk még itt? Hiszen már barátságosan beszélgetnek!
