A T. HÁZBÓL [febr. 16.]
A T. HÁZBÓL [febr. 16.]
Néhány nap előtt Apponyi Albert gróf évelődött Trefort miniszterrel:
– Most jön már nemsokára a te heted, amikor majd te haragszol (a közoktatásügyi költségvetés tárgyalását értette).
– Hát fogadjunk, hogy egyszer sem haragszom meg – pattant fel Trefort.
– Áll a fogadás, de mibe?
– Minden egyes harag külön öt forint.
Fogadtak. És ma, mikor megkezdődött ellene a vita, mosolygó arccal, galambszelíd tekintettel hallgatta az egyes szónokokat, elhatározván magában, hogy semmiért sem haragszik meg mert hiszen tiszta filozófia: haragudni még érdemes, de haragudni és azonfelül fizetni érte nem érdemes, kivált mikor a költségvetési vita után eleget haragudhat ingyen is.
Az első szónok Lesskó volt, ez a kedves, ennivaló tót papocska, aki a beszédjeit először a »Magyar Állam«-ba írja meg, azután mondja el a Házban.
Legalább azt a támadást, mely ellenem volt irányozva a »Jó könyvek« miatt, már olvastam a »Magyar Állam«-ban szórul szóra, és akkor meg is feleltem rá.
Citált e népiratokból egyes részeket, mondván, hogy az ott leírt pazarlás a nép erkölcsét rontja. Igen, ha egyes részeket szakít ki. A népkönyvecskének éppen a takarékosság a tendenciája, de természetes, hogyha valaki a pazarlástól el akar másokat rettenteni, egy pazar embert rajzol le nekik.
Ami a király elleni izgatást illeti, arra nézve is citált a könyvecskéből Lesskó István, abból a részből, mikor a király (ti. a mesebeli angol király) kártyázik a főurakkal:
Elöl ült a király és mindig ő vesztett.
No semmi; adóba visszaszedi eztet.
No semmi; adóba visszaszedi eztet.
Biz az úgy van megírva; mert énbennem, megvallom, nincs annyi lojalitás, hogy a mesebeli királyokra is kiterjeszthessem. Persze Lesskó egészen más. Ő csak a mesebeli királyok idejében lehetett volna püspök.
Trefort megfelelt Lesskónak, s engem, szegény jövendőbeli választóját is, megvédett, de anélkül hogy megharagudott volna.
És most bocsánatot kérve az olvasóktól, hogy annyit időztem a magam ügyében Lesskónál, átmegyek Kovács Albertre, ki még vehemensebben támadta Trefortot, kritizálva közoktatásügyi politikáját.
Trefort élesen visszavágta, de még most sem haragudott meg. Leült nyugodtan és mosolyogva fordult Apponyi felé, mintha mondaná: »Látod, hogy jó kedvem van. Nem én, egy csöppet sem haragszom.«
Két próbát vitézül kiállott a miniszter, most már a harmadik következett: Komlóssy Ferenc.
Komlóssy beszédei egy tőbül sarjaznak a Zimándy beszédjeivel. Kuriózumok, amikből az első tíz mondat mulatságos, de aztán a többi visszatetsző. Aki mégis bent marad, úgysem hallgatja, hanem vagy legelteti szemét a karzaton, vagy elgondolkozik valamin, átadja magát a csendesen altató zsongásnak, végigjárja tekintetével az arcokat, vagy legrosszabb esetben elnézi a miniszteri székeket. Elég nagy mulatság az! Hogy forog a világ azokkal is… Íme most is üresen tátong az egyik (mert Szapáry már ott ül a képviselői padokban), vajon ki jön utána?…
S amint így elmélázgatok és odaképzelem tarkán, majd Andrássy Manót (ha nem lesz rekedt), majd Prileszky Tádét, majd Széll Kálmánt: egyszerre csak fölvetem szememet, álom-e az vagy valóság – valaki bent ül a bíborszékben, és kedélyesen diskurál excellenciás kollégájával Barossal.
Nézem, nézem és látom, hogy az báró Kemény Endre. Képzelet játéka ez, vagy mi? Megdörzsölöm a szemeimet, de bizony nem álmodom, Kemény Endre valósággal bent ül a kormány padjain.
Már éppen ki akarok szaladni tudakozódni a folyosón, mi történt őfelségével – mikor egyszerre irtózatos zaj rázza meg a tanácsterem falait.
– Eláll! Gyalázat! – kiáltják a jobboldalról. Az elnöki csengettyű süvít. A képviselők felugrálnak padjaikról és a középre tódulnak. A folyosó népe beözönlik.
– Mi az? Ki az? Mi történik?
– Komlóssy azt vetette szemére Trefortnak, hogy nem szokott gratis eljárni a kinevezéseknél.
– Botrány. Ki vele! Eláll!
Percekig zajgott a Ház. Az elnök nem bírt szóhoz jutni. A csengettyű hiába riadozott.
Trefort felugrott. De hasztalan. Ott állt ő is, Komlóssy is, némán. A felháborodott tenger, a Ház, átvette az uralmat, s tombolva adott haragjának kifejezést.
Végre az elnök hangja áthasította a lárma fergetegét:
– Kérem a képviselő urat, magyarázza meg szavait.
A Komlóssy bajusztalan arca sápadt lett, mint a fal, csak szürke, kékes szemei villogtak kísértetiesen. Beszélni kezdett, de az áradat fékét vesztette már.
– Eláll! Eláll! Nem fog beszélni! – harsogott száz torokból.
– Kérjen bocsánatot! – süvítette egy fenyegető hang.
– Nem állok el – hörgé Komlóssy tompán, és állva maradt ő is, Trefort is.
A miniszterelnök odament. Treforthoz:
– Ülj le – mondá.
És Trefort leült. Talán eszébe jutott, hogy őneki nem szabad ma haragudnia.
Idegfeszítő, lázas jelenet következett be, aminő még nem történt parlamentünkben. A szónok ott állt jéghidegen, makacsul dacolva a Ház akaratával és haragjával, a Ház pedig fel volt bőszülve, és nem engedett. S a Háznak becsületére válik, hogy nemes érzései föllázadtak e gyanúsítás ellen.
Percekig tartott ez így. Egyfelől a tehetetlen szónok farkasszemet nézve az ellene zúduló méltatlankodás szilaj kitöréseivel, másfelől az elnök »minden külföldi trónok és dinasztiák megvédelmezője«, ki tanácstalanul ül most tövises székén, zavartan szorongatva kezében vékony hangú hatalmi eszközét.
Az antiszemiták ezalatt felocsúdnak. Rácz Géza, Andreánszky közbekiáltoz:
– Hát ez a szólásszabadság?
Az elnök kétségbeesetten tesz még egy kísérletet szóhoz jutni.
– Méltóztassanak a szónokot meghallgatni!
Komlóssy szólni próbál.
Feltör a zaj újból, miként az orkán.
– Nem hallgatjuk! Ő hallgasson!
– Engedelmet kérni, vagy kimenni – követelik vészjósló, harcias hangon.
Ugron felugrik az ő daliás modorában, s szép tiszta hangja szinte csillan:
– Tisztelt Ház!
– Nem lehet! Eláll! – kiáltják.
Szemnecz is felpattan.
– A házszabályokhoz akarok szólni.
– Az sem lehet! Eláll!
Egyszerre három szónok áll az óriási moraj közepette.
Horváth Gyula ingerülten hagyja oda helyét.
– Vonuljunk ki a teremből!
Sokan követik. De csak az elnöki pulpitushoz. Mert kár volna ezt a jelenetet végig nem nézni.
Az antiszemiták ezalatt erőre kezdenek kapni, a kis Rácz Géza dühösen ugrik fel, mint egy hörcsög, és a padra üt az öklével.
– Mit akarnak önök a szólásszabadsággal?
Polónyi felbömböl:
– Tessék tiszteletben tartani a képviselői jogot!
– Félbe kell az ülést szakítani! – harsogták jobbról.
A kiáltások egyre rekedtebbek lesznek, az arcok egyre sápadtabbak. Egy káosz képét mutatja a medium. Minden kar gesztikulál, minden ember beszél. Sőt már a karzatok is kiáltani, zsibongni kezdenek. A rend menthetlenül felbomlóban van.
Nem Ház ez többé, hanem két verekedő tábor – egy perccel az összecsapás előtt.
És ebben a kritikus pillanatban, ebben az iszonyú zsivajban, kérőn, szelíden csendül meg az elnök hangja:
– Én kérem a képviselő urakat, méltóztassék a szónokot meghallgatni.
És amilyen szelíd volt ez a hang, egyszerre olyan szelíd lett az egész Ház. Olyan szelíd lett, mint a bárány. A haragos hullámok elsimultak, pihenő tó vize nem lehet csendesebb.
Ilyen oltó víz egy szelíd szó. És ilyen érett, nemes modorú a mi parlamentünk.
Azután nyugodtan hallgatták ki Komlóssyt, s én se kereskedtem tovább a Kemény Endre minisztersége után.
Tréfából ült bele a miniszteri székbe egy percre – s íme mindjárt mi történt a minisztersége alatt.
Tisza aztán megadta a kellő, méltó választ Komlóssynak, és Trefort kiállta a harmadik próbát is, ismét nyugodt, borútlan arccal fordulván Apponyi felé: »Nem haragszom – látod mégsem haragszom.«
Az óra mutatója már a kettő felé járt, mikor Mocsáry jutott szóhoz, és Babelnek egy magyarellenes beszédjét mondta el.
Csodálkozva hallgatták a jobboldalon, és szégyenkezve a szélsőbalon.
Trefort izgatottan fészkelődött helyén, pedig nem bántotta a szónok. Arcán megjelentek azok az ideges rángások, ajka megmozdult, keze hevesen járt, s fejét mérgesen kapkodta ide-oda.
Egyszerre csak megszólítja a háta mögül Apponyi Albert:
– Kegyelmes uram, te haragszol.
– Hogyne haragudnám – felel vissza bosszúsan, szapora vállrángatásaival. – Ki ne jönne azon dühbe, hogy egy magyar ember képes csupa hiúságból oláh lenni?
