I. Az új intendáns
I. Az új intendáns
[jan. 15. ]
Mikor a folyosóra értem, már akkor ki volt fáradva a Ház a hallgatásban.
– Ki beszél ott bent?
– Vadnay Andor.
– Miről?
– A lúdzsír adómentességéről.
Ebből aztán világosan látni lehetett, milyen nívón áll a vita.
A képviselők csoportosan ültek künn a Gaál Jenő beszéde alatt is s az új intendánsról szállongó híreket fogdosták.
A leglehetetlenebb kombináció vált a legvalószínűbbé: hogy gróf Keglevich István neveztetnék ki az Operához kormánybiztosnak.
Mindenki örült ennek a hírnek.
Mert ha olyan embert neveznek ki intendánsnak, akit szeretnek, mindenki sopánkodik, sajnálkoznak, hogy »szegény ember, lám hova jutott«, de Keglevich grófot senki sem szereti (Tisza is, ha kinevezi, csak azért nevezi ki, hogy itt ne legyen), minélfogva egy csöpp részvét sem nyilvánult a szerencsétlen gróf iránt, kit ezzel a sajtó martalékául dobnak oda.
Csak Grünwald Béla mormogott valami olyasfélét, hogy ő is megunta már az önállóságot s mihelyt valami olyan állás talál megürülni, amihez nem ért, például az állami gépgyárak igazgatói helye, mindjárt szól Tiszának, hogy nevezze ki.
Keglevich István maga is ott sétált fel s alá kevély mosolygással.
– Majd a Bánk bánok és Melindák közt merjen ilyen kevély lenni.
– Ha elfogadja az intendánsságot, le kell mondania a mandátumról – jegyzé meg Éles Henrik.
– Igen, de újra megválasztják – mondá Pulszky Károly.
– Meglehet, hogy meg se választják – biztatta magát Éles.
– Az malőr lenne, kivált ha mint intendáns még azalatt megbuknék.
Míg a Keglevich István sorsát vonzó triccs-traccsban így megszőtték, azalatt ott bent Prileszky Tádé kezdett beszélni.
