I. Egy nagyszabású beszéd
I. Egy nagyszabású beszéd
[ápr. 8.]
Esős, mogorva idő volt. Az ülés kezdetének órája már elmúlt és még nem lehetett megkezdeni a tanácskozást.
Három-négy képviselő lézengett bent s néhány Haluska János a karzaton.
Ez gyakran megtörténik különben is, hogy hamar jött képviselők, türelmetlen várakozással járnak-kelnek a teremben az órájukat nézegetve: mintha valamely vonat megindulását lesnék.
Nem mindig van ott Beöthy Algernon, aki egyszer ilyen alkalomkor ugyancsak földerítette a várakozókat és bámulatba ejté a karzaton ülőket.
Ugyanis látván, hogy sem az elnök nem jön, sem a képviselők nem gyűlnek, azt mondja halkan négy-öt jelenlevő honatyának.
– Tréfáljuk meg egy kicsit a karzatot. Üljetek be csendesen a padokba.
Azok letelepedtek kellő komolysággal, Beöthy felállt roppant ünnepélyes arccal s harsány hangon kezdé:
– Tisztelt Ház!
A karzaton nagy csodálkozás és figyelem keletkezett, nem bírták a jámbor vidékiek megfogni, hogy csak olyan kevesen vannak. No, már ez mégis szörnyűség!
De a Beöthy beszéde szépen csengett, mind jobban-jobban átmelegedett, a szónoki hév megizmosítá hangját, s csak úgy reszketett a terem, amikor végigharsogtatta, hogy a Tisza-kormány vád alá helyezését kéri a Háztól.
A fent ülők ájtatosan hallgattak, a lent ülők görcsös nevetésben dőltek a padnak, ami még jobban tüzelte a »tréfák nagy mesteré«-t, úgyhogy egész addig játszta az »országgyűlésdi«-t, míg a teremszolga be nem nyitott, hogy:
– Jön az elnök!
Aminthogy jött is s a karzatnak nagy sajnálatára – unalmasabbra fordult az igazi ülés.
Másnap aztán nagyhiába keresték ama derék szónoklatot az »Egyetértés«-ben.
És a »Ház naplójá«-ban is hiába keresi majd az utókor, mely pedig Beöthy Algernont fogja tartani ebből a korból a »legkomolyabb politikus«-nak.
