VII. Ilinkei Keökényesy Istvány úr és az Izar melletti Athene
VII. Ilinkei Keökényesy Istvány úr és az Izar melletti Athene
Annálék nem emlékeznek még olyan utasra; akinek Münchenbe érve, ne az legyen az első kíváncsisága, hogy milyen lehet egy szép asszony feje belülről.
(Az ördögbe is, ezt otthon se volna rossz megnézegetni.)
Ez a szép asszony Bavária, akinek a szobrára fölmenni, fejébe leülni és a fülein át az ujjat kidugni elengedhetetlen teendő.
Hanem aztán több szép asszonyt ezen kívül nem is igen lát az ember Münchenben.
Hacsak a szépség-galériát nem vesszük a királyi palotában.
Egy egész sereg ismerős piktornép rajzott bennünket körül, akik nagy lelkesedéssel mutogatták a sok néznivalót, a múzeumot, a különböző kotekákat, a szoboröntödét stb.
Biz az szép város, és bizonyosan elragadott volna bennünket, ha véletlenül nincs ott velünk Keökényesy István úr de Ilinke, nagykörösi gyerek, aki az egész világot olyan szemmel nézi, mintha Kecskemét lenne – és ugyancsak cáfolgatta a lelkesedő piktorokat.
Maga az a szépség-galéria pedig igen jó ötlet volt a királyoktól. Lefesteni s egy helyre gyűjteni a kontinens legszebb hölgyeit… Képzelem jó hasznát vehették ennek a fényes gondolatnak a királyok. Mert melyik nő ne vágyakozott volna ide, akár bíborban járt, akár csak karton szoknyában, s melyik ne tett volna meg egyet-mást, hogy bejusson ebbe a halhatatlan csarnokba, ahol a királyi hercegnőt tarkán váltja fel a liliomarcú színésznő, s a büszke, sastekintetű grófnő után ott következik a szendeszemű nürnbergi suszterleány.
Hanem hát Keökényesy Pista erre is csak annyit mondott:
– Az ördög győzné odahaza festékkel, meg fallal, ha a magyar király minden szép leányt lepingáltatna.
Akkor aztán nyakunkba vettük a várost és megnézegettük a nyilvános szobrokat.
– Lássák – mondák oktatólag a piktorok –, mire viszi egy nemzet, ha iparkodik.
– Miféle nemzet? – vágott közbe Keökényesy barátunk gúnyosan. – Nem csinált itt a nemzet egy hajítófát sem. Mutassanak itt valamit, amit a nemzet csinált. És mutassanak önök nekem Magyarországon valamit, amit nem a nemzet csinált.
A piktorok természetesen nem tudtak ilyet mutatni; hanem én magam a kormánypárti hajlamaim mellett nem állhattam meg szó nélkül ezt az igazságtalan vádat a hatalom ellenében.
– Hát a citadellát a Gellérthegyen? Hát a Hentzi-szobrot a Szent-György terén? Azt már csak nem mi csináltuk, kedves Keökényesy úr.
Mosolyogva adta meg magát, de csakhamar ismét fölingerlé az egyik piktor egy csalánhegyű megjegyzésével.
– Hja – sóhajtott fel a piktor –, mikor lesz Pestnek annyi szobra! Nemzedékek műve az.
– Úgy? – mondá sértődve. – Aztán mibe kerül egy ilyen monumentum?
– Három- vagy négyszázezer forintba.
– Lássák önök – szólt most lassított kevély hangon Keökényesy –, az idén a mi kormányunk huszonegy millióval költött többet a praeliminált összegnél; úgy utólagosan jelentették be, hogy még ez az aprópénz is elfogyott.
– Hát aztán? Mit tartozik ez ide?
– Mit tartozik? Ha Tisza Kálmán csak egy évben nem engedi túlköltekezni a társait (mert nekünk nyolc emberünk van arra, aki mindig azon töri a fejét, hogy mit kellene csináltatni, mire kellene még költeni), hát azon a huszonegy millión körülbelül ötven szobrot öntethetett volna az idén s mindjárt több szobrunk lenne, mint az uraknak.
A piktorokban forrt a méreg s mikor délután bejártuk a két óriási képtárt, újra előhozakodtak a bajor virtusokkal:
– No, ugye, ezek aztán gyűjtemények? Ezek teszik naggyá, híressé Münchent. Az egész világ idejár és erről beszél. Íme, mit gyűjtöttek, mit alkottak a bajor királyok.
Keökényesy uram kedvetlenül vakarta az orrát s aztán jóakaratú hangon veregette meg a piktorok vállát.
– Hát iszen kérem szép dolog ez… dicséretes dolog ez is. Hanem van énnekem egy ismerősöm, Kovács János, akinek nyolc hold földje van s azon pompás dinnyéket termeszt. Messze földön híre van emiatt annak a Kovács Jánosnak. Hanem van aztán egy másik ismerősöm Pallavicini, annak már százezer holdja van és mégsem híres semmiről. Mert az nem pepecselhet pusztán dinnyével; azon a rengeteg földön mindent kell termeszteni.
A piktorok sehogy sem akarták elérteni a kerülgető hasonlatot, hát még jobban megmagyarázta nekik:
– A mi királyunknak és országunknak sok mindenfélével kell foglalkoznia. Hanem a bajor király ráér az effélékre… No bizony! Nem nagy dolog az. Megvenni minden héten egy egy vég vásznat s aztán telefestetni önökkel…
A piktorok bosszankodva szállingóztak el tőlünk.
Én pedig megfogadtam, hogy sohasem viszem többé magammal Keökényesy István urat.
Mert ha az ember azért megy valahova, hogy lásson, ne vigyen magával kicsinyítő üveget.
