NEHÉZ IDŐK
NEHÉZ IDŐK
A múlt napokban mi bántunk rosszul a vendégeinkkel, most meg már velünk bánik rosszul a legújabb vendégünk: a kolera. Vicem pro vice.
Roppant hangulatrontó dolog ez. Az egész város vörös bort iszik, s még sincs jó kedve. Minden kedélyen van valami nyomás. És meglátszik az egész város arcán a rettenetes vendég. Minden olyan szomorú és komor. A doktorok fogatai sűrűn robognak az utcákon. A gyümölcsöt áruló kofák lecsüggesztett fejjel ülnek az utcasarkokon. E máskor eleven, hetyke asszonyságok, most szinte bocsánatot látszanak kérni, hogy élnek, s bizonyos szégyenkezéssel ülnek ott kosaruk mellett a vagyonbukott kereskedők bágyadt alázatosságával. A koporsós boltokban egymásnak adják a kilincset azok a szomorú emberek. Az asztalosnak jól megy az üzlet, de mégsem dörzsöli a kezeit olyan vidoran, mint egyébkor. Az utcákon mindenütt érzi az orr azt a rettenetes parfümöt, mellyel a »vendég« tiszteletére elárasztották. Néhol a járókelők közt meg-megvillan az a végzetes zöld kosár, melyet a betegápolók izzadva cipelnek. Ez az a bizonyos »utolsó előtti út« a barakkba, ahonnan még van visszatérés, de ritkán.
Hát még a lapok, ha a kávéházban leülünk: mind megannyi partecédula. A kolera egyre kövérebb számokkal dolgozik. Temetői szag ül a betűkőn, s sírkeresztekké látszanak átidomulni a jámbor, ártatlan írásjegyek.
Az ember olyan, mintha üldöznék. Nem tudja, hova legyen? A kolera elől nem lehet megszökni, mint a csatában a golyó elől, mert hátha éppen szökés közben találunk beleütődni. A kolera ellen védekezni sem lehet. A sok orvosi jó tanács annyira megzavarja a fejeket, hogy aztán semmiben sem hisznek. Ki tudja, hol a halál? Ezer rejtélyes alakja van most annak. Benne lehet a vízben, benne lehet az ételben, benne lehet a levegőben, vagy abban a tárgyban, amivel érintkezünk.
De a legborzasztóbb az, hogy ez az egyetlen hatalom, mely az egyenlőséget respektálja, arra az exkluzivitásra vetemedik, hogy a szegényeket viszi el a legelőbb.
Hát mért éppen a szegényeket? Orvosok ezt is megmagyarázzák; de ez azért nem megnyugtató. Ez is talán csak egy motor, egy lökés azokhoz a küszöbön álló harcokhoz, melyek a szegények és gazdagok közt fognak bekövetkezni.
Az egyik tábor katonái ritkulnak, de a másik tábor is szepeg. Pedig hát ilyenkor nem volna szabad szegény embernek lenni. Mikor a halál különbséget kezd tenni a szegény és gazdag között, az embereknek azzal kellene küzdeniök ellene, hogy az általa is figyelembe vett hézagot egymás közt megszüntessék legalább – ideiglenesen.
Gondoskodni kellene a gazdagoknak, hogy minden ember kellőleg élelmezve legyen a járvány idején, hogy szellős lakásban lakjék és hogy megfelelő ruházata legyen. Ez által lehetne a járványnak legelőbb vetni végét.
A hatóság, melyet súlyos felelősség terhel, kivált azért, mert a fiumei kolera tartama óta, el lehetett készülve a járvány terjedésére, alig tesz valamit. Hetek óta még annyira sem vitte, hogy a zsúfolt lakásokat kiürítette volna. Még most a harmadik héten is folyton akadnak bűzhödt, ragályt terjesztő udvarokra, amiket dezinficiálni kell s túltömött, dögletes levegőjű lakásokra. Ma is olvasunk efféléket a lapok hivatalos értesítései közt, és minden megjegyzés nélkül. Hogy nem szégyenlik az ilyet kiíratni most! Hisz ez mindjárt az első napoknak lett volna elhalaszthatlan munkája!
A hatóság összes intézkedése úgy látszik csak oda megy ki, hogy az utcákat söpretik s a betegekről és a halottakról bulletinokat adnak ki.
De hát nem kellene-e ilyenkor állítani fel a népkonyhákat kettőzött mértékben, s ott egészséges ételt főzni? Nem kellene-e elrendelni, hogy a korcsmákban és vendéglőkben forralt vizet szolgáljanak a vendégeknek? S nem kellene-e gondoskodni, hogy a szegény napszámosember is hozzájuthasson valami módon az ilyen ártalmatlan vízhez? Szellős barakkokat kellene építeni, ahova a lakástalanok meghúzódjanak. Az ártalmas élelmicikkek árulását be kellene tiltani.
Vagy a hatóság talán azt gondolja, hogy úgyis inséges esztendőnk volt, nincs mit enni, hát jó lesz, ha az emberek megritkulnak egy kicsit.
