AZ UTOLSÓ FÖLDESASSZONY
AZ UTOLSÓ FÖLDESASSZONY
(Hangyásné szept. 2.)
Mikor az alispáni állás összeférhetlennek mondatott ki a képviselőséggel, a Nyáry Pál, Pest megye akkori hatalmas viceispánja letette a hivatalát, hozzá jövének a megye tekintélyes vénei, hogy ajánljon maga helyett egy méltó utódot, iránta való pietásból egyhangúlag fogják megválasztani.
Nyáry Pál elgondolkozott, végigjártatta eszét a megyebeli ösmerősökön, aztán így szólt:
– Tudnék egyet, aki nagyon beválnék… de azt nem lehet.
– Miért ne lehetne? – vágtak közbe.
– Mert egy nagy akadály van.
– És mi az?
- Az illető szoknyában jár.
Erre azután elmosolyodtak a vének, de Nyáry Pál komoly meggyőződéssel folytatá:
– Pedig higgyétek meg, Hangyásnéban vannak meg legjobban azok a tulajdonok, amik egy alispánnak szükségesek.
Ki volt Hangyásné? Fogják kérdeni a távolabbi környékek lakói; mert a Pest megyei népség mind jól ismeri a parancsoló szemű, alacsony termetű öreg nagyasszonyt, aki bizony megérdemel nehány kegyeletes sort, mert olyan kiváló volt ő az asszonyok között, mint akár Deák Ferenc miközülünk.
Csak sajnálni lehet, hogy neménél fogva nem egy megyét vagy akár egy országot kormányzott, hanem csak a szerény nyáregyházi kúriát.
Ahogy ő tudta vezetni a gazdaságot ügyességgel, rendben tartani gondossággal, a cselédeknek parancsolni erélyességgel s kormányozni őket bölcsességgel: az bámulatra méltó dolog.
De nem is maradt el az isten áldása! Más özvegyasszonynak sír a kereke, bőg a tehene, szalad a földje, az övé ellenkezőleg; özvegysége alatt a kis nemesi birtokból tekintélyes birtok lett, valóságos mintagazdaság. Mintagazdaság egy asszony kezében! Ilyen asszonyok is csak Magyarországon teremnek.
Hanem meg is tisztelte a férfinem. A nyáregyházi gazdasági tanácskozmányoknak ő volt az elnöke s a férfiak őrá hivatkoztak mint tekintélyre: »Hangyásné ezt mondja, vagy Hangyásné ezt így csinálja.«
Eredeti asszonyság volt, ősanyáink fájából való. Ki nem állhatta, ami modern. Aki hozzá került (pedig sokan kerültek hozzá, mert csak takarékos volt és nem fösvény, megbecsülte a vendéget), az még a 48 előtti világot látta ott.
Hiába törülte azt el a törvény. A nagyasszony erősebb volt a törvénynél, és visszaállította még a jobbágyságot is. Sűrűn akvirált földeket s azokat kiosztotta szegény emberek között, akik ezért szerződésileg ennyi és ennyi robotot tartoztak évenkint teljesíteni. Mások ismét dézsmát szolgáltattak be a nyert földekért, úgy mint hajdan, a régi világban.
A nagyasszony miatt bátran foroghatott a világ, ahogy neki tetszik, de ő a maga kúriáját nem engedte vele forogni.
Mindig ő feküdt le a házban legkésőbben s mindig ő kelt a legelsőnek, még most az utolsó években is, mikor már a nyolcadik X-hez közeledett. Minden kis szögről tudomása volt, hol van. A cselédek fizetéséről, az azoknak adott előlegekről sohasem vitt semmi jegyzéket, mégis legpontosabban tudta észben tartani.
Gondolkozása, logikája is sajátos volt, bizonyos magyaros nyers zamattal vegyítve.
Hatvanéves koráig sohasem volt beteg (az is nagy csoda egy asszonynál), hanem a legutóbbi években sűrűn kezdett gyengélkedni s először hívatott orvost életében, egy nagytehetségű fiatalembert (dr. Farkas Lászlót), aki véletlenül éppen ott időzött a faluban.
Miután élesen megnézte a nagyasszony, így szólt hozzá:
– Öcsémuram, azért hivattam, hogy maga még nagyon fiatal ember, én pedig már nagyon öreg asszony vagyok. Maga sokat tanulhat rajtam és minden veszedelem nélkül. Mert ha ki nem gyógyít, azt fogják mondani, hogy: »Úgyis már arra való volt a vén Hangyásné, nem kár érte.« Ha pedig kigyógyít, azt fogják mondani: »Nini, ez még azt a vénasszonyt is talpra állította.«
Így csinált a doktornak kedvet, aki meg is gyógyította a nagyasszonyt még ezután is igen sokszor.
Hanem az idő se pihen, szedi a maga dézsmáját, a nagyasszony egyre sűrűbben küldözgetett a doktorért, mígnem végre az ő utolsó órája is ütött.
Behívatta reggel a cselédjeit, rendelkezett, kiadta nekik az egész napra való munkát, de ő maga csak fél napig élt.
Mikor a halállal vívódott, félig eszméletlenül, az egyik lábujjhegyen belépő rokon figyelmezteti halkan a doktort, aki előtte valá nap emlegette, hogy sohasem hallott még fülemileéneket, jöjjön ki, éppen most is énekel odakünn a kertben egy fülemile.
Mire fölszólal a haldokló nagyasszony, a fejét fölemelve:
– Ej, ej, fiam. Hát azért fizessem én a doktort drága pénzzel, hogy itt fülemiléket hallgasson? Hallgassa inkább az én érverésemet!
S ezzel ismét lehajtá fejét. A fülemile egy dalt kezdett odakünn. A doktor lehajolt a beteghez, hogy az érverést hallgassa, de csak a fülemiledalt hallotta, mert az érverés megszűnt.
A múlt vasárnap temették el nagy részvét mellett a derék asszonyt, aki megmutatta negyven évig tartó példában a többi asszonyoknak, hogy milyeneknek kellene lenni – a férjeiknek.
