A »FEHÉR SZERECSEN«
A »FEHÉR SZERECSEN«
(Nehány sor Kállay János képviselőről)
Szembetűnő gyorsan kezdenek eltűnni azok az alakok, akik még magyar ruhában járnak köztünk. Kit a civilizáció nyel el, kit a koporsó.
Elköltözött a szegény »fehér szerecsen« is, ahogy Kállay Jánost nevezték a barátai. Annyira megunta a közös ügyeket, hogy itt hagyta.
Olyan ember volt Kállay János is, akinél érdemes a tárcaírónak megállapodnia egy percig, nem azért, mintha jelentékeny szerepet játszott volna (azt még baráti nekrológban sem lehet ráfogni), hanem mert olyan ember volt, aminők ezentúl nem lesznek. Egy itt maradt őslény. Dédapáinak hasonmása. Az unokáink már csak a regényekből fogják ezeket ösmerni, ha ugyan lesznek addig olyan regényeink, melyek jól lefotografírozzák e kiveszőben levő régi urakat. Mert eddig még nincsenek. – Hamar a tollal, ecsettel, uraim, mert elfogy a téma!
Nagy, magas, izmos alak volt Kállay János, széles, halavány szerecsen arc, melynek a tömpe orr adta ezt a formát, göndör szőke hajjal. Nemcsak ő maga volt múzeumba való, de minden, amit rajta látni lehetett. A pecsétgyűrű az ujján, egy Kállayé, aki horvát bán volt, az óra, mely a zsebében ketyegett, egy másik Kállay ősé, aki országbíróságot viselt. A lánc az órán abból a bilincsből van kovácsolva, melyet a szép Krucsayné viselt egykor a pici lábán, akit a tulajdon férje nyakaztatott le.
A zsebe is tele volt régi okmányokkal örökké, mindég azok közt kutatgatott, keresgélt, hátha rábukkanna még valami domíniumra. Hiszen annyi volt a Kállayaknak, hogy könnyen megfeledkezhettek egyről valahol.
Egyszerű, szerény ember volt, de azért ki lehetett érezni a szavaiból, ha az ember egy kicsit megkaparta, hogy egykor pallos-joga volt. Nem őneki, de nekik. S az tulajdonképpen mindegy.
A Házban mindenki szerette, mert nem ártott volna ő még a légynek sem, még ha megvan is a pallos-joga. Őnála ugyan meghagyhatták volna!
Már több országgyűlésen képviselte a nagykállói kerületet, hol még nagy varázsa van a Kállay névnek.
Azelőtt katonatiszt volt, de nem bírt megmaradni a német életben, kvietált s az alkotmányos éra bekövetkeztéig otthon gyakorolta az ősi virtusokat.
Egy emlékezetes csínyje maradt fenn fiatal korából: mikor a kántort rávette, hogy a pap miséjébe azt énekelje be a szószékből: »olyan nincs«, emiatt aztán ki is csapták a kántort, de ő bőkezűleg gondoskodott róla s mindég sajnálta komolyabb korában ezt a tréfáját.
Ritka becsületes ember volt, őszinte jószívűsége nem ismert határt, bőkezűsége pedig egész az ingéig ért.
Ama patriarkális erényeket, melyek a régi időket bearanyozzák, mind örökölte ő is, a hibákból csak keveset.
De nem is élt ő e világon. Egészen ősei között mozgott. Ha egy kis borocskával felvillanyozta magát, azt vélte, velök társalog. A híres alispánnal, Kállay Miklóssal, aki örökös alispánja volt Szabolcs megyének.
– Pedig mindig egyhangúlag választották – szokta mondani Kállay János a büszkeségtől villogó szemekkel. – Mégpedig milyen egyhangúlag volt az. Ő maga kiállott a vármegyeház erkélyére s így szólt megválasztása után: »Elfogadom az alispánságot, de ha van valaki a megyében, aki nem akar, álljon elő, mondja meg, hogy nem kellek neki s én rögtön leköszönök«. De sohasem akadt senki. (Aminthogy természetes is, mert annak úgyis betörték volna a fejét.)
De Kállay Miklósnál is nagyobbra nézte azt a másik közelebbi ősét, aki nem akarta fizetni a dohányültetési adót. Mikor a fináncok felvették a protokollumot a bírság tárgyában, ezeket jegyezte be:
»Protestálok. Nem látom be, miért fizessek én a földemből adót az államnak, mikor ez a föld régebben az enyim, mint ahogy az állam fennáll«.
A »fehér szerecsen« is azt tette egész életében, protestált. Siratta a hazát, búsult a sorsán, de amellett vígan élt. A képviselői élet mézes léhaságait, aranyos kiváltságait egész csordultáig élvezte. Nagy szerepre nem vágyott, hiúság nem volt benne semmi.
Egyetlen egy dolga volt ebből a mostani világból való: a nyíregyházi vámsorompó ügye.
Ezt jól tudta. S ha szükségét érezte annak, hogy már régen nem hallottak felőle semmit a választók, felállt és előhozta évről évre a nyíregyházi vámsorompó ügyét.
Olyan biztos volt ez minden évben az újévi szünnapok előtt, hogy a miniszter már várta, mint ahogy várni szokta az ember a havat karácsonykor.
A miniszter olyan kedves volt, hogy sohasem oldotta meg ezt a kérdést: hadd legyen Kállay Jánosnak is témája.
A téma túlélte a Ház kedélyes »fehér szerecsen«-ét.
Vasárnap virradóra véglegesen elment az ősapáihoz.
Nem egy szűkebb kör gyászolja őszintén a tisztelt, korára nézve javabeli férfiút.
Ha olyan jó politikus lett volna, aminő jó ember volt, egész Európa siratná.
