HAZATÉRÉS A VÁSÁRBÓL
HAZATÉRÉS A VÁSÁRBÓL
Demeter a juhászok védőszentje. Ő könyörgi le a sok elsinkófált birkát, hogy ne kerüljön fel a mennyei rovásra.
Kár, hogy nem idelent lakik a jó Demeter szent. Mert bizony, bizony jobban esnék, ha hébe-hóba a vármegyénél fogná a pártjukat. A haláluk után majd csak megélnek ők patrónus nélkül is.
Hanem az már jó szokás, hogy Demeterkor jár ki a bér: ezért hát ez volna az egész esztendőnek a rozmaringos napja, csakhogy mivel karácsony tájt van, zúzmarás időben behozatott az a reform, hogy a Demeter napja most mindszentekre esik az Alföldön (ámbátor a bolondos kalendáriumcsináló otthagyta csak, ahol eddig volt), s a mindszentnapi vásár lett a juhászok sokadalmává.
Azért mesélem el ezeket, mert úgyis világos dolog ebből a képből, hogy vásár van Szögedében.
Azaz volt s van is azoknak, akik ott maradtak, mert maradtak ott még a vásárhoz elegen, többen is tán, mint ahogy kellene. (Mert nem tudom, hallották-e kendtek, hogy a Kiczók Marci mellényzsebéből kihúzta valami gazember az ötforintost? ) No de az ilyesmi megesik ilyenkor!
A mi alakjaink (azazhogy a Jankó Jánoséi) ott hagyták már a nagy háztömeget. (Hogy miből nőtt itt az a sok ház, édes komám? ) (S az a furcsa – feleli a koma – , hogy egy sem akol köztük.) (Nincs ezeknek az embereknek itt józan eszük, koma!)
Hátat fordítának az emberrajnak, a sok cifra cipellőjű kényes menyecskének, a tömérdek bódénak, s hazafelé ügetnek.
Minden mutatja már a vásár bomlását; az utak kavargó pora, mely szürkén üli meg az út mentében a füveket és fákat, a messze láthatáron hosszú vonalban mozgó szekerek s hazatérő barmok, sem elejök, sem végök, sehol a roppant síkon… Ahol a nap nyugszik, még ott is valami kecskeméti szekér feketedik. (Biz Isten, bele talál pottyanni a nap, s elviszik saraglyában Kecskemétre, a kőrösiek nagy szomorúságára.)
A marhák az éhségtől bőgve jönnek, a szekeresek előzködve, megriadt lovak, árokba merült szekerek, kurjongató legények a szekereken, kipirult arcú menyecskék, kik a férjük vagy szeretőjük' aláhanyatlott fejét ölükben tartják. Itt-ott egy kendővel bekötött férfifej (gyaníthatni miért), majd meg egy leesett női konty. (Hát 'iszen ennek is lehet valami oka.)
Hanem a mi juhászainkkal nem történt semmi baleset, csak az, hogy a pénzük kevesebb volt, mint gondolták, de az is ott maradt, ami volt.
Nincs már meg belőle egyéb csak a »lacikonyha« szaga meg a borgőz, mely velük megy, no meg a mai nap édes emléke. Hajtogatja is váltig a számadó juhászgazda:
»Borszagú a világ, komámuram.«
Mindenen látszik, hogy vásár volt, a bojtár hátul vígan kurjongat, röpköd a lobogós ingujja kevélyen, s széles jókedvében föl-fölhajítja a cifra kampós botját a levegőbe (Olyan formájú bot az, hogy tán még a betlehemi pásztoroktól maradt örökbe), és megkapja leesőben. Az elmaradhatlan Bodri vígan szalad elöl, csak a szamarak nem érzik, hogy mi volt ma, honnan jönnek, nincs bennök semmi rátartó kevélység, de hisz éppen azért szamarak. A többiek bezzeg emelkedett hangulatban vannak.
Az öreg méltóságosan ül a csacsin, és diskurálgat a komával, a másik major főjuhászával:
– Nem jó dolog ez, koma, nem jó világ!
– A szénának sincs már az a tápláló ereje, ami azelőtt volt.
– Nem lesz a gyapjúnak jó ára esztendőre, mert öregasszonyt csókoltam meg álmomban Szent Mihály éjszakáján.
– Csupa fekete bárányok fognak elleni a tavaszon, mert a fekete bogyóra rá sem néztek a madarak az idén.
Csupa »juhász-ügyekről« foly a beszéd, míg hátul a bojtárgyerek nagy énekszóval járja a bolondját. Meglátszik rajta, hogy jó helyre szegődött a mai vásáron, s hogy mézeskalács szívet visz haza a babájának.
A két öreg pipája elöl, noha nem nyirkos a kapadohány, minduntalan kialszik. Nem győznek megállni útközben, az egyik pipából átszórni a tüzet a másikba. Eleget csodálkozik a két szamár alattuk, hogy mióta építették erre azt a sok »stáció«-t!
Pedig az igazi stáció még csak most következik. Faluhoz közelednek. Mosolyog a kocsma messziről.
– Nem állunk meg itt, komámuram.
– De bizony megállunk – ezeknek a szegény szamaraknak a kedvéért.
