GYŐRY VILMOS MEGHALT
GYŐRY VILMOS MEGHALT
Elszoruló szívvel vesszük a Győry Vilmos halálhírét. A legjobb szívű ember költözött el benne közülünk. A pásztor elment, s a nyáj itt maradt. A legjobb pásztor volt. Elment azokhoz, akiket ő kísért ki egyenkint a temetőbe. Menjetek koporsójához, és most ti kísérjétek őt, akik még itt maradtatok.
Nem jött bár váratlanul e csapás, mégsem kisebbíti a veszteséget. Át vannak attól hatva szívök mélyéig a fájdalomtól nemcsak hívei (kik méltó utódot találtak benne nagy papjuknak, Székács Józsefnek), de az ország összes művelt közönsége, mert a magyar irodalom is egyik legkiválóbb munkását veszté benne. Az író tovább fog élni műveiben – de nem fog írni műveket. Derékben tört a fa ketté éppen az ősz küszöbén, mikor a legjobb gyümölcsöket hozta volna.
S ha még itt véget érne a veszteség? Még itt sem ér. Mi oltja el a nagyszámú család gyászát, kétségbeesését? Három ember halt meg Győry Vilmosban, s mindenik kipótolhatlan keserűség lenne egyenkint is.
Még alig állott férfi kora delén. Született 1838-ban január 7-én Győrött. Iskoláit Pesten végezte, s azután az evangelikus teológusok szokása szerint kiment a külföldi egyetemekre, különösen Berlinben töltött hosszabb időt. Itt. kezdte tanulni a svéd és spanyol nyelvet, melyet később önszorgalma folytán oly kitűnően sajátított el.
Mint végzett teológus már föllépett az irodalomban kedélyesen írt elbeszéléseivel, melyekben üde poezis bugyogott. s mindig volt valami tanulságos erkölcsi tendencia. Irodalmi foglalkozásának köszönhette, hogy Székács József, maga is jeles író, őrá vetette szemét, s káplánjának vette maga mellé.
Ebben a minőségben működött 1862-ig, s ezalatt ismerkedett meg kedves, művelt lelkű nejével, Székács Etelkával. A fiatal író lassan-lassan nevet szerzett magának ezalatt verseivel, és elbeszéléseivel, nevet és menyasszonyt, kinek a költészet iránt fogékony lelke megkedvelte a nagyra törekvő, nemes modorú fiatal káplánt; úgyhogy mire 1862-ben »megkerült az eklézsia« (a legtekintélyesebb evang. egyház, Orosháza választotta meg papjának), már magával vihette a szép feleséget is új otthonába, hol annyi szeretet és tisztelet környékezte azután. Ott érte hat évvel később az a kitüntetés is, hogy a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta.
Vidéki magányában folyton dolgozott – s milyen gonddal, mennyi lelkiismeretességgel tudott ő dolgozni! – Itt fordította le a »Frithiof-mondá«-t, mellyel az Akadémiánál díjat nyert.
Midőn 1877-ben elhunyt Székács, a budapesti hitközség, mely olyan büszke papjainak hírnevére, s mely mintegy megköveteli, hogy papja a celebritások közül való legyen, egy szóval, lélekkel a nagy halottnak vejére, Győry Vilmosra gondolt. Győry tehát még úgyszólván fiatalon nyerte el pályáján a legkiválóbb állást. De meg is érdemelte, sőt új díszt hozott arra, akár mint ember, végtelen becsületességével, nyíltságával, szeretetreméltó szelídségével, nemes lelkének megannyi fényes nyilatkozásaival, akár mint író folyton gyarapodó ifjúsági műveivel és remek fordításaival.
Lefordította Calderon jelesebb színműveit, átdolgozta Cervantes »Don Quijote«-ját. 1882-ben a svéd költőkből becses antológiát adott ki. Ezenfelül minduntalan ott volt a neve a szépirodalmi lapokban, a karácsonyi könyvpiac minden évben hozott Győry bácsitól valami kedves meglepetést a gyermekeknek. Írt népszínműveket is, bírált jelentéseket, szerkesztett. Egész élete az egyház, az irodalom és a család közt oszlott fel, a mulatságra nem jutott semmi. S még így is bámulatos, hogyan bírt annyit dolgozni! Mindenütt egészen tölté be feladatát, sőt ha szabad mondanunk, még azonfelül is, mert még olyan munkát is sokszor magára vállalt, kivált az Akadémiánál és Kisfaludy Társaságnál, amit mások lustaságból vonakodtak elfogadni. S mégis minden dolgot oly pontosan, oly aprólékos lelkiismeretességgel végezett, mintha csak ez az egy dolga lenne.
Majdnem páratlan azon kedveltség és tisztelet, amellyel neki az emberek adóztak, míg köztük volt.
Ő boldoggá tett mindenkit, s az a ritka szerencse jutott osztályrészeü1, hogy ő maga is boldog maradhatott. Nyilvános és családi életét soha egyetlen felhő sem borítá, de ő sem szomorított meg másokat soha, csak most, hogy meghalt.
Már a múlt nyáron aggasztó hírek szárnyaltak állapotáról. Szívét fájlalta… Szívbaja van – mondták. Oh, hogy éppen ez a szív okozott neki bajt, mely mindenkinek bajában osztozott!
A nyár, az ősz s a tél ott találta, s ott hagyta betegágyában. Az aggasztó hírek folyton és folyton megújultak; a kedves beteg több ízben az ég és a föld között lebegett.
Míg végre ma délután 6 órakor végképp szakított a földdel – mely neki családja körében menny volt.
