BLAHÁNÉ A NÉPSZÍNMŰVEKBEN
BLAHÁNÉ A NÉPSZÍNMŰVEKBEN
Miben is mutassuk be másban? Sehol sem olyan otthonos ő, sehol sem olyan tetszetős, mint a népszínművekben.
Hiszen eljátssza ő a pusztán drámai szerepet is jobban, mint mások, de ha a magyar közönség már azt tartja, hogy kár azt az ő imádságos száját prózai beszédre fárasztani…
Mi ne sikerülne őneki, akit az isten jókedvében teremtett? Szép arca, kellemes, arányos alakja, finom hajlékonysága, ügyessége, bohókás kedélye, diszkrét és mindig kifejező játéka sok diadalt szerzett neki az operett mezején is. Abban is első ő. Gondoljuk el a hosszú sort a »Koziki«-tól a »Koldusdiák«-ig. Ha az a taps, amit ő aratott ezen a mezőn is, mind egy csattanássá válnék, talán az egész világ megsiketülne tőle.
És mégis nem szívesen látjuk őt ott. Féltékenyek vagyunk, irigyeljük az idegen dallaktól, hogy azokat az ő édes, megvesztegető hangja lopja be a szívünkbe.
»Maradjon ő csak a népszínműveknél« – ez az általános vélemény. Ott tűnt ki, ott nagy, s nekünk ott a legbecsesebb. Nem cipellőben volt, hanem karmazsin csizmában, mikor a közönség tenyerére vette, hát ne vesse le azt a karmazsin csizmát ezentúl sem.
Hja, ha csak a karmazsin csizmáról volna szó… Ő azt bizony ha, lehúzza, váltig fel is húzná, ha pedig elkopnék, majd varrna másikat Sverteczky uram, őkegyelme (még ez a név is maradandó lesz a Blaha asszony kedvéért), hanem hát az a baj, hogy nincs miben fölhúzni, mert ám a csizmás darabokra nem akad Tóth Ede és Csepreghy Ferenc halála óta ahhoz értő ember.
Úgy tettek velünk az áldást osztó égi hatalmak, hogy: »Itt van ni, kiadjuk az egész osztályrészeket egyszerre«. Szigligeti még élt, s Csepreghy már írt, mikor Tóth Ede megalkotta a magyar népszínművek gyöngyét, a »Falu rosszá«-t. S amit e három költő megteremtett, ott volt kéznél Blaháné, hogy abba belelehelje művészetével az életet.
De a fénykorszak nem soká tartott.. A három költő ott aluszik koszorús fejjel a Kerepesi temetőben.
Ki tudja, mi lenne a népszínműből is, ha Blahánénk nincs? Ővele tovább él az. Látjuk néha Rózsit a Szigligeti »Cigány«-ában. Sikerült képét közli lapunk mai száma, amint ott ül a fúvó mellett az öreg cigánnyal. És gyakran látjuk a másik Rózsit, a »Finum Rózsi«-t is, oly gyakran, hogy arról már képet sem kell adni. Hát Török bíróné asszonyomat ugyan ki ne ösmerné a »Piros bugyelláris«-ból?
Lehetetlen az, hogy ezek csak úgy elmúljanak, és ne legyen utána semmi maradék.
Amíg Blaháné megvan, a népszínmű sem veszhet el egészen.
Az ő kedvéért írják már az új népszínműveket, többnyire a következő recept szerint: »Legelőször vegyük Blahánét, öntsük körül valami mesével, szőjük a szerepébe sok nótát, s öltözködtessük a darabban minél többször«.
Így vannak csinálva a legtöbb szerepei; s női egyéniségének varázsából a darabnak is jut, s mi mindig abban a boldog csalódásban élhetünk, hogy a népszínmű-irodalom tovább él és virágozik.
Hanem biz az csak olyan, valljuk meg, mint mikor az embernek még a halála után is nő egy darabig a haja… És még így hanyatlóban is bizonyos szeretettel és dédelgetéssel viseltetünk ezen speciális magyar műfaj iránt. Pedig talán már nem is a darabok tetszenek annyira, hanem Blaháné.
Mindegy, aminek vonzereje van, az jogosult. A közönség tódul megnézni a »Cigány Pannát-t (a »Tót leány« édestestvérét), s elejétől végig gyönyörködik a magyar legényért epedező cigányleányban, annak a cifra gyöngyös ruháiban, szemenszedett nótáiban; tapsol »Turi Borcsá«-nak, aki patyolatos kezében a gereblyét fogja, s úgy búsul szíve dolgán, fejét a gereblye nyeléhez támasztva (pedig amit a gereblye föl nem vesz kétszerre, ott hagyja már azt harmadszor is), sír a szegény »Árva Zsuzska« sorsán, aki az ő kis kutykáját olyan nagyon szerette. A foltos ruhában még tán szebb »a magyar csalogány«, mint a legcifrább, legropogósabb viganóban. Ha nevet, olyan az, mint a csöngettyű, ha bánata van, az meg olyan, mint az imádság. Akár sír, akár mosolyog, vagy duzzog, mindenféleképpen megenni való.
Nemcsak a parasztot találja el ő, nemcsak a tót vagy cigányleányt, hanem még »milimárinak« is olyan szakasztott ismerős, hogy az ember akárhányszor látta már ezt a leányasszonyt végigrobogni a főváros utcáin a tejes szekeren, ostorpattogtatással hajtva a lovakat – csakhogy akkor nem vigyázta meg, hogy olyan nagyon szép.
S az a csodálatos, hogy a nagy hatásnak és a páratlan sikereknek, melyeket elért, mégis az a titka, hogy ő mindig magamagát játssza.
S azért minden népszínműben, mielőtt azt a szerző megírná, van már előre egy kész alak – Blaháné. S ez menti meg a darabot.
Azelőtt tréfaszámba ment annak az anekdotabeli szerzőnek a naiv instrukciója: »Borbélylegények keresztülmennek a színen, és élcelnek« (az élceket. azonban oda nem írta az érdemes szerző).
Ez nem is naivság többé. Valóban elég odaírni: »Blaháné kijön a színre és mókázik, közbe énekel«. (Egyéb-e a »Tündérlak Magyarhonban«? )
Ami kedvesség, báj, pajkosság, kellem és játszi költőiség van a magyar nőkben külön-külön, az mind összekerült egy rakásra Blahánéban.
Hallgassa bár egyes szerepeiben ezer különböző ízlésű ember, az mind megkapja benne azt, ami éppen az ő gusztusára való.
Mert minden magyar menyecske benne van ebben az egyben.
S ez az egy benne van minden magyar szívben.
