A KIRÁLYFI MINT MAGYAR ÍRÓ
A KIRÁLYFI MINT MAGYAR ÍRÓ
Mondják, hogy mikor a királyfi kicsiny volt, azt mondták neki, válasszon magának valami foglalkozást:
– Melyik a legnehezebb mesterség? – kérdezé.
Akiktől kérdezte, sokáig tanakodtak rajta, utoljára is abban állapodtak meg, hogy az legnehezebb mesterség, kitalálni melyik a legnehezebb mesterség.
Utóbb megint azt kérdezte a királyfi:
– Melyik hát a leghálátlanabb mesterség?
Azt sem tudták neki megmondani. (Hiszen annyi hálátlan mesterség van a világon! )
Végre a királyfi őszinte elszánással arra a határozatra jutott, hogy író lesz.
Jól választott; abban benne van mind a két föltétel: a legnehezebb is és a leghálátlanabb is.
És királyilag választott, mert úgy illett, hogy a jobb mesterségeket meghagyja az alattvalóinak.
A fenséges gyermek vonzalma az irodalom iránt nem csökkent, amint ifjúvá serdült, sőt annál jobban erősödött.
Útirajzainak kiadása után az egész világon beszélni kezdtek a tudós királyfiról, s még távol a civilizátlan földrészekben is megvan a magyar királyfinak a tudós híre. Noha eddig sem volt ritkaság, hogy fejedelmek könyveket írtak (ott van az angol királynő, a svéd király), oly komoly írói nimbuszra egyik sem tett szert, mint Rudolf trónörökös.
Mert a királyfi irodalmi működése – ex ungve leonem – egészen másnak ígérkezik, mint az eddigi fejedelmi dilettánsoké, kiknek egyike-másika szükségét érezte, hogy egy-egy lírai verssel adjon kifejezést költői kedélyének, vagy memoárokban hagyja hátra némely mondanivalóját, ami a korlátok közé szorított fejedelmi életviszonyok között nagyon is természetesnek látszik. Egy írókirály egy önmagával társalgó király.
De a tervezett »Osztrák–magyar monarchia írásban és képekben« oly nagyszabású és gyakorlati munka, ami igazán méltó volt, hogy egy királyfi álljon élére.
Ez olyan irodalom, aminek már a fele országlás. Megismertetni a monarchia népeit és viszonyait annyi, mint megszerettetni magunkat és bemutatni életrevalóságunkat a világ előtt.
A nagy munka már javában készül, nem maradt úgy, hogy a fejedelem kezdeményezése megadja az első lökést, s a többi majd magától jön, ha jön.
Nem úgy a trónörökös, amibe ő egyszer belekezd – s ebből látszik, hogy egykor nagy királyt várhatunk belőle – az nem aludhat el. A »hű munkatárs« ösztökél, serkent, sarkall, biztat fáradhatatlanul, levelezik, tudakozódik, sürget a szerkesztőknél, s nem hagyja őket aludni (pedig a szerkesztők egyáltalán nagy hajlammal bírnak a szunnyadozásra).
Még kiadót is ő maga keresett, és talált felséges atyjában a királyban, aki viseli a költségeket. (Képzelem, sohasem hitte volna el őfelsége, hogy öreg korára ilyen dologba keveredik. )
A könyv szépen halad, a képeket festik mindenfelé a piktorok, a szöveg történelmi részét írják a tudósok, s maga a trónörökös már rég elkészült a bevezetéssel. Ő volt a legfürgébb: a többiek elszégyenkedtek, és szinte hozzáláttak a munkához.
Ami pedig nem kis dolog. Kivált ilyen országban, mint a mienk…
Mikor Jókai elmondja, hogy ilyen és olyan könyvet írunk, nagy lett a lelkesedés az írók és tudósok közt.
– Aztán mikor fog megjelenni? Az ősszel?
– Tíz év alatt!
Mindenki sajnálkozott.
– Ez idén kellene – mondák sopánkodva –, most mindjárt kellene.
Szinte duzzadtak az elmék a cikkektől.
Hanem mikor aztán az előmunkálatok befejezte után végre megjött az időpont, hogy hozzá kellett látni a munkához, minden egyes tudós arra kérte Jókait, hogy hagyja el őt a tizedik esztendőre, mert azt, amit ő ír, nagyon meg kell gondolni.
Ez az! A mi tudósaink mindent olyan nagyon meggondolnak, hogy utoljára is a fejökben szárad az egész.
Nem is igen szokott itt továbbmenni semmi a második kötetnél. Mert amint a második kötetet meglátják azok, akik megírták, felkiáltanak: »Mind mi írtuk ezt? Borzasztó!«
Fogadni lehetett volna, hogy a munkából nem lesz semmi, ha nem a trónörökös mozgatja az egészet – de így most már arra lehet bízvást fogadni, hogy tíz évre már ott fog állni a munka minden magyar ember könyvespolcán.
Azazhogy mit beszélek… azt akarom mondani, hogy teljes példányokban kapható lesz minden könyvkereskedésben.
Eddig azonban, noha már az is fényes előjel a jövőre nézve, hogy a fejedelem a szellemi kultúrát meg fogja becsülni és ápolni, maga is egyik előharcosa levén annak, volt mégis egy takargatott féltékenységünk, volt egy titkos vágyunk, hogy a királyfi csak németül írt: hátha egyszer megszólalna magyar nyelven is a magyar írók sorában.
S mint a királyfiakról szóló mesékben, csak óhajtani kell valamit. Tegnap magyar nyelven írt hosszabb cikk jelent meg tollából egy magyar szépirodalmi folyóiratban a »Vadászatok Magyarországon« címmel.
Magyarul írta le vadászélményeit, melyeket Mármarosban és Dél-Magyarországon a Chotek grófok jószágán élt át, hova sógorával, Lipót bajor herceggel, a toscanai nagyherceggel, s Bombelles gróffal rándult.
Egyszerű nyelven, keresetlen bájjal, de mégis színgazdagon, folyékony magyarsággal írja le vadászatát, eltelve szeretettel a szárnyasok és a festői tájak iránt, ami mélyen jellemzi gyöngéd, poétikus lelkületét. Igazán nem írhatná le szebben e vadászatot a legkiválóbb, leggyakorlottabb író sem.
A magyar királyfiról el lehet mondani, hogy kiváló lenne köztünk, ha szegény embernek született volna is. Magas állása tudatának semmi nyoma: ahol személyekről beszél, ott mindig elöl említi az idegeneket. A Fruska Gora hegye mintegy megelevenül a tolla alatt, látjuk a röpködő, vijjogó sasokat és keselyűket, szinte hallani véljük, amint megrezzen a bokor, s kilép a hímes tisztásra a délceg szarvas. (A trónörökös azonban nem lövi meg, mert mint írja, »kimentette a veszedelemből a magyar vadászati törvény«.)
A szép leírásból adjuk itt ízelítőül a következő helyet:
»Iszonyú rossz úton, melyet különben már régebbről ismertem, haladt tovább kocsim egy hegyháton át sűrű cserjék között le egy másik völgybe: itt jobbra kanyarodott az út, s miután átjutottam egy hosszú, kissé mocsaras erdei tisztáson, leszálltam a kocsiról és gyalog követtem egy erdőcsőszt, aki meredek hegyoldalon át egy erdőn vezetett keresztül, melyben csalánbokrok és égbe nyúló törzsek váltakoztak. Régebbről ismertem a fekete cimborát, aki hosszú szürke köpenyében hallgatagon lépdelt előttem. Barna arca kifejezésteljes szemeivel, körülfogva fekete fürtökkel, magas izmos alakja, könnyed mozdulatai, nesztelen settenkedése a sűrűségben, mind az igazi, szép, erőteljes délszláv típust jellemezte.
Az ég szürkülni kezdett, a keleti égen piros fény sugárzott, és a csillagok lassanként el-eltünedeztek, midőn ismét kijutottam az erdőből, és egy festői fekvésű erdőgyep szélére jutottam. Itt egy pompásan készült leshely előtt csalétek volt kitéve. Alighogy a regg beköszöntött, két hatalmas holló jelentkezett.
Anélkül, hogy sokat teketóriáztak volna, a csalétekhez repültek, és hozzáláttak a lakmározáshoz.
Egyszer csak azonban rekedten kezdtek károgni és félénken tekingettek a túlsó erdőszélre. Midőn aztán én is ebbe az irányba tekintettem, egy félénken bandukoló farkast pillantottam meg. Óvatosan nyúltam fegyverem után abban a reménységben, hogy az ordas komámnak majd kedve kerekednék kevés reggelire, amikor aztán én egy kis ólommal szolgálhatnék neki; de illúzióim csakhamar eltűntek, midőn látnom kellett, hogy őkelme, valószínűleg éjjeli portyázásaiból térvén haza, nyugodtan haladt tova a gyep szélén, hogy aztán az erdőben eltűnjék szemeim elől.«
…Bizony, bizony azt lehetne hinni, hogy ezt valami debreceni ember írta – ha egyáltaljában tudna a debreceni ember ilyen szépen írni magyarul.
