III. Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr…
III. Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr…
Amiket elmondtam, azok mind tegnapról valók. Adós nem akarok maradni, tehát elbeszélem röviden a mai ülést is.
Olyan volt természetesen ez is, mint a többi.
A Ház népessége hol kivonult, hol bevonult – a szónokok szerint.
Alaposan bent ülni, csak az öreg Madarász tud, meg Bölöny József, ki oly művészileg vitte az unatkozást, hogy aki látja azt a halálos unalmat, mely egész lényén elömlik, azt nem érdekli aznap semmi többé.
Fájdalom, én láttam Bölönyt ma – hát nem is érdekelt semmi.
Hiába lépkedtek elő az antiszemitizmus daliái és daliácskái sorba.
Ónody noha kálvinista, a katolikus klérust dicsérte.
(Sírjatok, ríjatok, debreceni harangok!) Berger Ignác elmondta egy valamikor elmondandó beszédjének a bevezetését. Meg volt győződve róla, hogy »eláll«-t kiáltanak, hát csak az elejére készült el, hogy meggazdálkodja a többit, pedig a beszéd dereka, meglehet, tetszett volna.
Most aztán kilépett az antiszemiták »öreg ágyúja«, Szalay Károly.
Még mindég gyászt visel Solymosi Eszterért, s hangja ércében a kereszténység fájdalma rezg.
Szépen és okosan beszélt, megérdemelné, hogy bővebben foglalkozzam a beszédjével, ha utána még egy jelesebb beszéd nem esik vala, a Herman Ottóé, amely még jobban megérdemli a bővebb méltatást; minthogy azonban mind a kettőre nincs időm, tehát inkább nem foglalkozom egyikkel sem, s mellőzöm Istóczyt, Veresst is. (No, most már nem jöhet több! – lélegzett föl Wahrmann), hanem áttérek a jó Csanády Sándorra.
Az óra már háromra járt, az öregúr éhes volt.
Megjelent képzelete előtt a párolgó leves az »Arany Sas«-ból, az illatát is érezte… Amint szétnézett a teremben, mely homályosan volt világítva: a gőz és pára sűrű köd gyanánt gomolygott alant; úgy látszottak neki az elnöki szék tájékán mozgó alakok, mintha ott a Sas kellnerei malacpecsenyét trancséroznának.
Ez dühbe hozta Csanády Sándort.
Mi, ti malacpecsenyét esztek? Az ország pedig éhezik… Ez nem járja! Nem! Nem!…
Megtörülgette szemét, s látta, hogy nem malacpecsenyét trancséroznak odaát, hanem csak aktákkal babrálkodnak a notáriusok.
El is felejtette hirtelen a malacpecsenyét, de azt nem felejtette el, hogy valamiért dühbe jött.
S ha már egyszer dühbe jött, hát nem kell azt a dühösséget addig elereszteni, míg valami hasznát nem veszi.
Felkelt tehát, s felhánytorgatván Tiszának a jezsuita furfangját és nemzetgyilkos politikáját, szemére vetette, hogy mért nem tárja fel a király előtt az ország sebeit.
Lám, ő megmondta a királynak, ami a szívén volt, mikor a király tanácskozásra hívta.
– Mi? Hogy? Mikor? – kiálták egyszerre húsz felől.
Sokaknak nyitva maradt a szája az álmélkodástól:
– Ni, mi sül itt ki mindjárt – a királyra!
Már erre aztán nolens volens el kellett beszélnie a rendevúját.
»A király így szólt hozzám:
– No, képviselő úr, van-e a nemzetnek valami kívánnivalója?
– Van ám! – feleltem.
– Mondja meg, miképp lehetne kieszközölni, hogy a nemzet boldog legyen.
Akkor aztán elmondtam a politikámat őfelségének…«
Eddig ért előadásában a jó Csanády bácsi, s mindjárt azon nyomban kisült volna, hogy a király szélsőbaloldali, s talán legott megbukott volna a Tisza-kormány, ha most bele nem hangzik e nagyfontosságú leleplezésekbe a jobboldali padokról egy óriási tüsszentés.
A gonosz Beöthy Algernon prüsszentett, mint ahogy a furfangos diák vitéz Johannes Háry előadásában.
Ez a prüsszentés mentette meg a Tisza-kormányt.
Azontúl kezdték nem venni komolyan a dolgot, s eget verő kacaj harsogott fel minden harmadik szavánál.
– Maga Tisza Kálmán is tudja ezt! – védekezék az öreg, párduc tekintetet vetve a miniszterelnök felé.
De a miniszterelnök a fejét rázza. Most jött csak igazán méregbe a tisztes hazafi.
– Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr – kiáltá kétségbeesetten.
De Tisza mégiscsak rázta a fejét, s Csanády hiába mesélt tovább…
*
Ebben a dologban pedig az a nevezetes, hogy Csanády ott, ahol a miniszterelnökre hivatkozik előre elkészített beszédjeiben, rendszerint úgy csinálja, s úgy mondja el a következő passzust, hogy »hiába rázza fejét a miniszterelnök úr!«
A miniszterelnök többnyire mozdulatlanul szokta az ilyen beszédeket végighallgatni, s így már több ízben megtörtént, hogy közbekiáltottak:
– Hiszen nem rázza a fejét! Nincs is a Házban!
De az Csanádynak mindegy volt, s íme fátumok fátuma, most az egyszer bele nem teszi a beszédjébe, s kijön a numerusa.
Tisza csakugyan a fejét rázza.
S az tetézi még a malőrt, hogy a beszédnek éppen annál a pontjánál, ahol az nem jól esik a kedves öreg kurucnak.
———————————————————
Még ezek a világhírű dolgok idebent így történtek, azalatt a folyosón a következő história szállongott.
