RÉGI ÉS ÚJ NEMESEK
RÉGI ÉS ÚJ NEMESEK
Ha van valami, ami ha megmozdul, sehol se végződik: az az újítás. Nyugtalan eszű emberek hömpölygetnék magukkal a világot, ha lehetne.
Még addig csak csendesen szíveli az ember, még a zsebére megy; papirosból csinálnak disznóbőrt, porcelánból csontot, kőporból lisztet…
Hanem mikor az újítók behatolnak az ember benső világába, s ott is fel akarnak forgatni mindent, hogy a rút legyen szép, a hiba váljék erénnyé, s a nevetséges tekintessék fönségesnek, az már nem újítás, hanem abszurdum.
Görgeyt bizonyára sokan nem tartják árulónak, sok vitéz honvédet hallottam kigyúlt arccal beszélni a vezérről, lelkesedéssel a csatáiról, szelíd kímélettel leoldott kardjáról, hanem az már mégis arra mutat, hogy az emberi ész olyan, mint a papiros sárkány, ha a spárgája elszakad, hogy akadnak, akik még nem is egészen negyven év múlva már hőst akarnának belőle faragni.
Hős ő, mondják, azért, mert megmentette sok embernek az életét, akik mind meghaltak volna, ha megütközik.
Jól van, de hát mi akkor Zrínyi Miklós? Aki elvesztette sok ember életét, akik mind megéltek volna, ha meg nem ütközik.
Ha ez hős, akkor Zrínyi Miklós egy gonosztevő.
…Tépjétek össze, urak, a történelmet! S kezdünk egészen más világot!
A forró agyak nem pihennek… (Engem itt csak az vigasztal, hogy a föld is termel néha fölösleges növényeket, dudvákat és bolondgombákat.) Megint van egy új kérdés, aminek amaz ikertestvére, felmerült a lapokban, tehát bizonnyal az elmékben is, hogy nini, hiszen az új nemesek is megérnek annyit, mint a régiek. Sőt ha jobban meggondoljuk, hát az új nemesek még többet is érnek.
Ilyen jobban gondolta meg egyik nagy napilapunk vezércikkezője, és kisütötte, hogy a régi nemesi családok ősei közül nem egy volt rabló, s általában sokan jutottak piszkosabb módon a kutyabőrhöz, mint a másik. Kár ennélfogva a mai nemesekre gúnyolódni. (Hm, talán megfordítva volna jogosabb?)
Hát jó volt ezt is megolvasni.
Legalább tudjuk most már, hogy van valami olyan is, amit még irigyelnek a nemességtől (mikor már semmije sincs), s hogy az az ő »régi« volta. Az, amit pénzzel nem lehet megszerezni, az, amit a király se adhat.
*
Egy ismerősöm, akinek a neve Kovács Ábrahám, folyamodott egy alapítványi helyre. A keresztneve gyanút keltett, nem vették be. Egy futólagos barátja, aki az ügyét szorgalmazta odafönn Bécsben, udvariasan értésére adta, hogy a neve nem volt elegendő.
Mit tegyek én már most hát a nevemmel?
Megpróbálta, odaírta a két predikátumát is. Most már csak elegendő lesz. Éppen két tömött sor volt összesen.
A bécsi protektor azonban visszaírta, hogy még most sem egészen kielégítő a neve.
Fogta hát magát s alájegyezte: Kovács Ábrahám »Ex Anno 1529«.
És rögtön megkapta az alapítványi helyet.
Mi pedig nagyon nevettük akkor azt a dolgot, hogy milyen bolond emberek vannak még a világon…
Hanem most már még jobban lehet nevetni.
Mikor az új nemesek akarnak különbek lenni a régieknél.
*
A magyar nemesség sohasem volt exkluzív kaszt. Mindég fölvette maga közé a nem nemesi osztály kiváló tagjait, s ezekkel újra meg újra mintegy fölfrissült. Nem börzespekulánsok, de a vidékek tekintélyes becsületes emberei, kik egyben-másban kiváltak, emeltettek régente nemesekké, s donációkat nyertek. Nagy parádéval járt az akkor, nem suttyomban, mint most. Az ember ma a hivatalos lapban olvas egy-egy megpredikátumozott nevet, és felsóhajt utána: »istenem, mi lesz a világból?« Ceremoniával történt a nemessé iktatás, az egész környék összegyűlt mintegy példaképpen: »íme nézzétek, mi a becsületes élet jutalma«.
Ma ugyancsak kevés történik ilyen, de ha történik, bizony senki sem haragszik meg érte. Nem gúnyolják Dóczi Lajost vagy Munkácsy Mihályt, hogy nemességre emeltettek.
De igenis gúnyolják a nagy részt és méltán.
Mert azt tartom én, hogy még azok a nemesek is nemesebbek lehettek, akik csak rablólovagok voltak, vagy még azok is, kiket Apafi Mihály uram ebéd után tett azokká, mikor kihajolván a palotája ablakaiból, madárfogó kedvében minden arramenő cívist, jámbor talyigást, csatlóst megnemesített, mint a maiak, kik folyamodnak, járnak-kelnek, szemtelenkednek a miniszteri grácia után, mely aztán nemhogy megnemesítené, de megcégérezi őket.
Tisztelet a kivételeknek – de nézzük, nagyrészt kikből válik az új nemesség?
Talán az intelligenciából?
Éppen nem emlékszünk, hogy az ügyvédi, orvosi vagy a mérnöki karból valaki nemessé lett volna a legközelebbi évtized alatt! A személy haláláig tartó királyi tanácsosságnál többre ritkán viszi az intelligencia. Hanem a pénzspekulánsok, a zsebelő börzelovagok kedvelték meg a kutyabőrt. Azok elég ügyesek, kijárják maguknak.
Emlékszem, a zsélyi levéltárban olvastam egy panaszt, hogy I. Ferenc felvidéki útjában két, kocsisa mellett lovagló Ambrózy ikertestvért azért emelt nemesi rangra, mivel feltűnően hasonlítván egymáshoz, nekie nagyon megtetszettek. »Hova lesznek – úgymond – a nemesi virtusok, ha immár az ábrázatok szerint becsülik meg jobbágyaikat a királyok?«
És emlékszem, hogy Wenckheim belügyminisztersége alatt egy olyan ember nemessé tétele jelent meg a Hivatalos Közlönyben »polgári érdemek elismeréseül«, aki a dátum napján éppen vizsgálati fogságban volt csalás miatt.
De panaszt emiatt nem olvastam: mindössze nehány gúnyos megjegyzést az ellenzéki újságokban.
Nem is arra való idő ez most, hogy a nemességet bolygassa az ember. Nem bánjuk már mi.
Hanem önök se bántsák a régi címereken azt a penészt, mert az nem piszok.
