A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[nov. 29.]
Ez az engesztelődés hete.
Görgeyt megreparálták a honvédek. Az a baj, hogy nem mindnyájan.
Kényes kérdés ez nagyon. Az ember nem tudja örüljön-e rajta vagy szomorkodjék?
Mert ha Görgey nem volt áruló, egy csúnya lappal szebb a magyar történelem.
De ha áruló volt – erősebbnek látszik a nemzet, mert el lehet mondani: »Talán győztünk volna, ha egy áruló nem támad«.
Mítosznak ki tudja, mi szebb? Az-e, ha marad e fényes időszakról, e kétségbeesett nemzeti erőfeszítésről, hogy mi voltunk az erősek, ő a gyenge vagy az, ha marad, hogy ő volt az erős, mi a gyengék?
Legjobb volna, ha az igazság maradna.
Hanem az el van ásva… befújta erősen a hó.
Olyan nagy lapáttal majd csak később Klio fog tudni bánni, amellyel azt a havat elsöpörni lehet.
Ez volt az egyik engesztelődés.
A másik a horvátoké. A jó horvátok, szám szerint harminchat darab, akiket a tartománygyűlés a magyar országgyűlésre delegált, hűségi nyilatkozatot tettek a kormánynak.
Hétfőn sorba járták a minisztereket, még a »táblácskák miniszteréhez«, Szapáry Gyula grófhoz is elnéztek azon biztosítással, hogy a törvényes kapcsot fenn fogják tartani. (De meddig?)
A miniszterelnök megsimogatta, összecirógatta őket, s nagyon nyájas volt hozzájuk, de azért mégis olyan arcot vágott, mint aminőt Szapáry szokott, ha szegedi deputáció nyitja rá az ajtót, hogy úgyszólván oda van az arcára írva:
»Már megint kérni akartok valamit?«
A harmadik engesztelődés a Horváth Gyuláé.
Horváth Gyula már régen egyik legnépszerűbb alakja volt a képviselőháznak, egypár hét óta pláne egyik legkiválóbb alakja, amióta a felirati vitában egy nagyszabású liberális beszéddel kitüntette magát.
Hanem ettől a fényes sikertől nemhogy kigömbölyödött volna az ábrázata (mint a többi emberé ilyen esetben), sőt ellenkezőleg, egészen elszontyorodott, s beadta lemondását.
Az emberek azt suttogták, hogy valami magas hivatalba lép.
Híre ment, hogy ő lesz a rendőrfőkapitány. Horváth Gyula erre azt mondta:
– Inkább vállalom el a »Magdolna« szerzőségét.
Akkor aztán kezdtek neki kitalálni különféle jobbnál jobb állami hivatalokat. Hiszen csak kell valami okának lenni, amiért lemond. Mert odajutott a korrupció, hogy lehetetlen ezer ember közül kettővel elhitetni, mintha valaki azért is lemondhatna önként a képviselőségről, mert az neki úgy tetszik.
Horváth Gyula ennélfogva belátta, hogy egész élete hosszán kísérni fogja ezer kellemetlen alakban a találgatás: miért mondott le, – inkább visszavette tehát lemondását, s kibékült anélkül, hogy valaha valaki megtudhatná: miért vagy kire haragudott.
S hogy teljes legyen a hét képe, még egy kiengesztelődésről kell megemlékezni: a Szögyény Marichéről, aki Tisza kívánságára átadta helyét báró Sennyei Pálnak, s ezért megkapta az aranygyapjút. Az aranygyapjú a legmagasabb kitüntetés, ami fejedelemtől származhat, s régente a »cousin« titulus járt vele. Már ti. a király szólította cousinnak az aranygyapjast. Az adományozási okmány még most is e szavakkal kezdődik: »Mon cousin« stb.
Mailáth Györgyön kívül nemesember még nem viselte az aranygyapjút. Elég ok, hogy Szögyény teljesen kibéküljön sorsával.
…S mi még csak azt a megjegyzést tesszük, hogyha ennyien vannak a kiengeszteltek, mennyien lehetnek a duzzogók?
*
Az első hó leesett, beköszöntött a tél s vele a művészélvezetek évadja. Már amennyire telik belőlük Budapesten. Mert a publikum zsebének megvan a maga feneke, s nem nehéz megtalálni. Kitűnt ez szomorúan, amint a két magyar színház néggyé szaporodott az idén. A raj, melyet a Nemzeti Színház eresztett, a természetes fejlődés következménye volt, tehát, megél; de a másik raj, mely a budai méhköpűbe vette be magát, vékonyan van, s megrontotta a Népszínházat is. Mind a két helyen félig üreg nézőtérnek játszanak a színészek.
Művészi tekintetben a hét főeseménye (ne tessék megijedni, nem a Klárné darabja) a meiningeniek hangversenye a redoute nagytermében, mely mindkét napon a legválogatottabb közönség előtt folyt le, magas műélvezetet szerezve a mindinkább szaporodó zenekedvelőknek.
Kicsiny zenekar, de annyira be van tanulva, oly tökéletes az ensemble, hogy azt hinné az ember, ha a szemeit behunyja, egyetlen művész keze játszik egyetlen csodálatos hangszeren, melyből minden hangot egyszerre tud kicsalni.
E csodát Bülow karmester cselekszi, ki bámulatos precízióval vezényli kis seregét, s valóságos lelket tud beléjök önteni. A kis vézna emberke a szemöldjeivel és a tekintetével uralkodik emberein. Sokszor elcsapja karmesteri botját, s egy láthatatlan intésére mozdulnak a nyirettyűk így vagy úgy, s bődül bele a dob.
Az ősz maestro Liszt Ferenc (kit harminc esztendő óta szidtunk, hogy nem elég magyar, s kiről az idén sült ki, hogy mégis valamennyi csip-csup zeneszerzőnknél magyarabb) szinte ott hallgatta a meiningenieket, s édesdeden bólingatott nekik nagy fejével.
Nemes homlokán izzadtságcsöppek gyöngyöztek, s ajkai körül mosoly játszott.
Meglehet, az élvezettől? De meglehet az is, hogy azon gondolkozott: »hány Erkelből telne ki egy Bülow?«
…De már annyi Erkelt csakugyan nem kívánunk!
