A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[nov. 1.]
Ki ne hallotta volna hírét a »végzett földesuraknak«, vagy gúnynevén szólva »a földadókatasztereknek«?
Természetesen mindnyájan hallották. Hiszen noha ez a legrosszabb institúció az országban, mégis ez a legnépszerűbb. (Ezért vagyunk mi originális nemzet.)
Munkájuk hamis alapokon nyugszik, egy igaz számot le nem írtak tíz év alatt.
Mikor ez kisült, azt hittük, valami szörnyű ítélet következik.
Hát az következett, hogy a magas atmoszférákban leleményes agyvelőknek egy jó ötlete támadt.
– Igaz, hogy a kataszter-munkálat rossz – így szólnak komoly képpel –, de éppen azért jó!
– Hüm! Hogy lehet az?
Hát lehet, kérem… mert Magyarországon minden lehet!
– A föld értéke valóban rosszul van fölvéve. Mert az igazinál sokkal alacsonyabbra vették. S mert befolyással bír a kvóta-fizetésre, kevesebbet fogunk a németnek fizetni, mint amennyi járna neki. De hiszen okos emberek a kataszterek.
Jámbor hazafiak elhitték most már, hogy az egész hiba szándékosan van elkövetve, s [ez] egy nagyobbszabású közgazdasági griff. Hogyne hitték volna el! Hiszen azért vagyunk mi boldog nemzet! Mindennek csak a szép oldala látszik, ha mi nézzük.
Azért most, mikor megint nyakig benne vagyunk a kvótában, s mikor újra itt tanácskoznak azok, akik a deficitet csinálják, én bizony nem szólok egy szót sem, hadd magyarázza, aki akarja, úgy is, hogy igen kellemes dolgok történnek Budapesten.
Hétfőn ült össze a két delegáció. A Múzeumban a magyar, az Akadémia palotájában a német. Szegény Széchenyi nem gondolta volna, hogy e tető alatt németül fognak valaha perorálni. Hát meg azt miképp gondolhatta volna előre, hogy százhuszonöt milliót fognak kiszónokolni?!
A belváros fényesebb vendéglői megelevenedtek egy kissé. A német urak mindenütt megfordulnak, s igen jól táplálkoznak. Úgy tetszik, az egyik főkvalifikáció a delegátusnak a jó gyomor.
Többnyire a régi firmák jöttek el. Itt van az öreg Rieger, a németek Deák Ference. (Nem jó volna, annyival többet fizetnünk, mint amennyivel kisebb a német Deák Ferenc.) A jámbor Kálnoky is itt mosolyog. Kállay otthonosan lengeti viaszkszín hajsörényét az Akadémiában, Bylandt, az ősz Smolka, a hetyke Windisgrätzek. Egyszóval a németek színejava.
Hétfőn nappal megtartották a szokásos megnyitó ülésüket, este szokás szerint asztalt foglaltak a »Kék Macská«-ban, másnap pedig a királynál tisztelegtek Budán.
De a közös ügyből még őfelségén is rövidség esik. Ő csak egy beszédet mondott el a két delegációnak, de neki kettőt kellett meghallgatnia.
A király mégis nyájas volt, kivált a magyar delegációhoz. Majd mindnyájával beszélgetett, s az ő meglepő jólértesültsége átcsillogott kérdésein.
– Hallom, hogy ön beteg volt – szólítá meg Tisza Lajost.
– Igen, felség, de már jobban vagyok!
(Mire a miniszterelnök sietett interpellálni az öccsét: Hát te igazán beteg voltál? No, én nem is tudtam!)
– Mennyire van a trónörökös könyvével? – tudakolá Jókait.
– Már tizenöt tudósom van, felség.
– Az nem elég, hogy megvannak – jegyzé meg a király mosolyogva –, az a kérdés, ha dolgoznak-e?
Úgy látszik a király jobban ismeri a magyar tudósokat, mint Jókai, aki azt felelte:
– Egy egész könyvtárt fognak összeírni!
(»És azt nekem mind a saját költségemen fog kelleni kinyomatni« – gondolta a király egy sóhajjal, de nem mondta.)
*
A delegáció senkinek sem jó Magyarországon, csak tán az országház kapusának. (No de azt mégsem állítom, hogy az intézményt miatta tartja a többség.)
Neki is csak azért jó, mert pihenhet, levetheti a nehéz díszgúnyát és rettenetes buzogányát. Csak az osztályok és a bizottságok tipegnek, csoszognak a kongó épületben, azokért pedig nem érdemes parádét csinálni.
Legtöbb dolga a pénzügyi bizottságnak van, mert az államköltségvetés tárgyalása lesz november 22-ike után az első tárgy.
Szomorú arccal látom az egyesült ellenzék egyik tagját a Szapáry expozéja után.
– Hogy van, hogy, tisztelt uram?
– Ne is kérdezze – szólt vissza mélabúsan. – El vagyok keseredve.
– Mi történt önnel?
– Velem semmi, de az országgal…
– Nos, hát az országgal vajon mi szomorú történhetett?
– Az, hogy kezdenek jól állani a pénzügyei. Szapáry öt millió javulást mutatott ki.
– De hisz akkor ez nem szomorú, sőt inkább örvendetes!
– Vigye el a patvar – kiáltott fel indulatosan. – Négy heti munkám van oda! Előre megcsináltam a beszédemet, amit a költségvetési vitánál kell mondanom, összehoztam nagy fáradtsággal az anyagot, az adatokat, de az egészet arra bazírozva, hogy deficitet fog a miniszter kimutatni. S itt van, ni… Tönkretett az az ember!
Fújt, lihegett mérgében, s amint átment a Múzeum kerten, indulatosan vagdalta botjával a sárguló fonnyadt növényeket.
– Bolond világ ez… rossz világ ez! – dörmögé magában. – Nincs itt már semmi. Nem lesz itt maholnap deficit sem!
…Ne tessék attól félni, tisztelt mérsékelt ellenzék!
*
Míg a képviselőházi bizottságok itt bent tanácskoznak, s míg a delegáció szavaz, azalatt a heverő tagoknak is akad egy kis munka. Elmennek korteskedni a kicsöppent elvtársak mellett a pótválasztásoknál.
A Baross Gábor kerületébe Illavára (hát már minden államtitkár Illavára jut!) Beniczky Ferenc megy, a Tisza Lajos dicsőszentmártoni kerületét Kemény János szállotta meg, aki nemcsak »fejedelem«, de most Földnélküli János is, Tanárky Jókai Illyefalváján talált menhelyet, Helfyt az Ugron Gábor hűlt helyére viszik. S újra szól a muzsika, leng a zászló, s folyik a bor.
Ami különben a mamelukoknak éppen nem szerez gondot. Nálunk szilárd elv az, hogy: »Hadd költsön mellettünk Tisza, ha kellünk neki! Pedig hogyne kellenénk!«
A mamelukoknak az a jellemző vonásuk, hogy nehéz őket megszerezni, de nehéz elveszíteni is.
Az elmúlt éjszakák egyikén azt álmodtam, hogy a másvilágon lakom.
Ott járkálok boldogan a mennyei bokrok között, mikor szembe jön rám valahonnan Beöthy Algernon.
– Hát itt van?
– Itt én.
– Mikor jött?
– Tegnap.
– Mi újság odahaza?
– Szász Károlyt felavatták püspöknek. Ott voltam vasárnap a bankettjén. Megcsömörlöttem a toasztoktól és meghaltam.
– Bravó! Ezt nevezem én aztán hatásnak. Hát ki lett Szász Károly helyére?
– Berzeviczy Albert. Szép karriert csinált, de megérdemli.
– Nos, még mi történt? Beszélje el kérem az egész hét történetét.
– A horvátokat talán tudja. Be nem eresztették a parlamentbe a rakoncátlan részét. Starcsevics bácsit megtaszigálták a zsandárok. Képzelem, dühös volt az öreg! De, hiszen derék ember a bán… Nem érdemli meg Tisza, hogy olyan hű emberei vannak.
– Micsoda? Ön Tiszát szidja! De hát mi történt az istenért?
– Képzelje, uram – mondá neheztelő hangon Beöthy –, a »generális« nem akarta értem kifizetni a »temetési költségeket«.
———————————————————
Fölébredtem, de noha álom volt csak [az] egész, mégis úgy rémlik nekem, mintha egy tapasztalattal lennék gazdagabb.
Hogy a mameluk még a síron túl is követelő.
És hogy a »generális« a megholt mamelukra egy garast sem áldoz.
