MI A FOGLALKOZÁSA?
MI A FOGLALKOZÁSA?
[júl. 17.]
Az elnök belenézett az aktákba, s monoton hangon kérdé az előtte álló tanútól:
– Mi a foglalkozása?
S e szavak bizonyos fürkésző kedélyességgel voltak hozzá intézve.
Én csak akkor pillantottam oda. Alacsony, tömzsi ember állott a sorompók előtt originális öltözetben, mely vegyüléke volt az összes nemzetiségek és osztályok ruházatának. Egy kékes gérokk volt rajta, de ujjak nélkül, oldalán piszkos rác tarisznya lógott, dereka körül rusznyák szíj, ezt egy újdonatúj pantalon egészíti ki és bocskor, melynek szíjai a nadrág alsó részét odaszorították a lábszárakhoz.
– Mi a foglalkozása? – ismétlé az elnök, mert a tanú tétovázni látszott e kérdésnél.
– Kereskedni szoktam – szólt aztán vontatottan. – Tessék csak beírni, hogy »kereskedő«.
S ravasz bagoly arca a jámbor együgyűség jellegét vette fel.
Az elnök mosolygott.
– Jól van, jól. Menjünk tovább. Mit tud ön azon tutajról, melyen Vogel Anselm sáfár tavaly nyáron fát szállított? Elkezdte mondani, amit tud, olyan sebesen hadarva, hogy a szegény gyorsírók egy szót sem értettek belőle. Az elnök is csak nagy nehezen bírta kihalászni a szörnyen zavaros szóáradatból, hogy semmit sem tud. Vagy semmit. nem akar tudni.
Engem leginkább az lepett meg, hogy a foglalkozását akarta az elnök gúnyosan kiemelni. Hátrafordultam a közönség felé: ott bizonyosan felvilágosít valaki.
Aminthogy éppen ott ült a vármegye legbőbeszédűbb embere, az öreg Harkály bácsi, aki minden szabolcsi embert ösmér, s aki valamennyiüket a gúnynevükön szólítja. Még a zsidók gúnyneveit is tudja: az öreg Scharfnak az a neve »Hatvékás«, mivel olyan erős ember, hogy egyszer az Ónody szérűjén hat vékát emelt fel; a Schwarz sakter gúnyneve »csirkepecér«, amazé a szőke zsidóé amott »kutyakorbács«.
Ilyeténképppen szokta ő nekem ezeket megmagyarázni, hát hátrafordulva, tőle kérdeztem meg, miféle kereskedő a tanú?
– Melyik tanú?
– Az, akit most kérdez ki az elnök.
– Ühüm, látom már. Hiszen az a »lójavító«. Jaj, kedves öcsém, jól nézze meg ezt a rusznyákba oltott magyar imposztort, mert ez itt a legnevezetesebb ember!
– Mindjárt gondoltam. Mi a foglalkozása?
– Hiszen éppen az! Eredeti hivatala van, annyit mondhatok.
– Kereskedő?
– Olyan valami. De tudni kell körülményesen. Mert ilyen csak egy van ebben az országban.
– Milyen portékával kereskedik?
– Milyennel? Hát a vásárokra jár, kedves öcsém, a lóvásárokra.
– Tehát lócsiszár?
– Dehogy az, dehogy. Sose vett az egyetlenegy lovat sem.
– Hát akkor mi az ördögöt csinál ott?
– Ott van minden vásáron, éspedig végig ott van. Megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha nem vigyáznak a felek, nagy előszeretettel rontja meg köztük a vásárt.
– De mi haszna van ebből?
– Van haszna. Mert az úgy van, öcsém, hogy minden lónak a gazdája vált egy pakszust otthon a nótáriusnál a vásárra. Ha az eladás nem sikerül, hiábavaló volt a pakszus. A következő vásárra már új pakszust kell váltani.
– Természetesen!
– No, mármost! Ezeket az elavult pakszusokat összeszedi a »Lójavító« a vásár után négy krajcárjával. A petrezselymes lovak gazdái odahordják neki, mint a záport, a lacikonyhába, ahol a pakszus-beváltó intézetét felüti.
– Bolond ember! Minek neki az a sok ócska pakszus?
– Minek? Éppen ezen alapszik az ő tisztességes keresete. A négy krajcáros pakszusokat eladja három és öt forintjával. Egy egész szuszékja van otthon tele ilyen lóbizonyítványokkal. Nagy pénzt reprezentálnak azok!
– Szép haszonnal forgatja a tőkéjét, ha igaz…
– Már hogyne volna igaz? Nagyon egyszerű hivatal az egész. A környék tele van lókötőkkel. Erre a passzióra alapította ő jövedelmét. És ez biztos fundamentum, édes öcsém, mert a lopott ló négyszer olyan áron megy el, ha bizonyság vagyon hozzája…
– Aha, kezdem sejteni…
– A lótolvajok mestersége áll pedig két részből. Először ellopják a lovat, azután fölkeresik otthon a házában a lójavítót, eléje állítván a portékáját. A lójavító műértő szemmel végignézi a lovat, megméri, vizsgálatot tart a fogai fölött, azután bemegy a kancelláriába, kiveszi az egész raktárt, hol hivatalos rendben szortírozva vannak, pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra az okmányok, amilyen kell, olyat keres ki, mert van ott mindenféle.
– Tehát ez a foglalkozása.
– Ez. Biztos portéka, édes öcsém, sem a jégeső el nem veri, sem a ragya. Sőt a pakszusok közt van egypár értékes darab is. Azok, amelyek a »különös ismertető jelekre« is passzolnak. Ezekért tíz forintot is elkér a lovak becsületének reperálója.
– De hát a vármegye, kedves bátyám… Mit mond ehhez a téns vármegye?
– Semmit, öcsém, az már maga is hamis lovon nyargal az örvény felé.
