AZ ANTISZEMITIZMUS
AZ ANTISZEMITIZMUS
[júl. 13.]
Nem oda néz, ahová vág.
Az antiszemitizmus, ez a kancsal mészáros. Nem olyan fiatal ez a mi mészárosunk, amilyennek látszik. Megvan ő már régen, csakhogy azelőtt nem volt kancsal: hát nem villogott olyan rémletesen a taglója.
Mikor a tiszaeszlári eset kezdődött, s itt Pesten a sajtó által felzaklatott kedélyek nagy ingerültségben voltak, találkoztam az utcán egy zsidó vallású országos képviselővel.
– No iszen, szép gyerekek maguk újságírók és keresztények – szólt nekem szemrehányó panasszal –, mondhatom jól csinálják az ország dolgát.
– Hogyhogy?
– Hát máris látszanak az izgatásnak gyümölcsei.
– Hogyhogy?
– Egy rokonom megvett Dunántúlon ezelőtt hat évvel egy paflagoniát, azt azóta igazi mintagazdasággá változtatta. Most, hogy az agitáció folyik ellenünk, egészen elkeseredett. Áruba bocsátotta a jószágát, s kiköltözik az országból. Bécsbe megy lakni. Nos, mit szól ön ehhez?
Megvallom, énrám kellemetlenül hatott ez az argumentum, de nem olyan irányban, ahogy a képviselő gondolta.
– Hát csak hadd menjen az ön tisztelt rokona isten hírével. Az antiszemitizmusnak – mondám – éppen ez a célja és ez az oka. Hiszen az antiszemiták argumentuma is éppen ez.
– Hogyhogy? – szólt most ő.
– Hát úgy, hogy amelyik ember elhagyja az országot, amikor itthon egy kis baja van, az csakugyan nem érdemli meg, hogy itt lakjék.
– Nem bolond, kérem, hogy itt maradjon.
– Legyen bolond. Mi protestánsok, mikor üldöztek bennünket, mind bolondok voltunk, mert sokkal jobban szerettük a hazánkat, mint az okosságot.
Ez a diskurzus akkor igen elszomorított engem. Erősen frivol gondolkodást tanúsított a tisztelt képviselő úr, hogy ilyenekkel akart hatni. Gondoltam is magamban: hej, mégiscsak más az olyan ember, akinek ebből a földből nőtt a gyökere.
Az ilyenekért bizony kár volna levenni az antiszemitizmust a napirendről. Hadd menjenek ezek Bécsbe lakni. Hanem Nyíregyháza megnyitotta a szemeimet. Ott mindjárt harmadnap megösmerkedtem »a talpas kecskével«, ahogy a városban nevezik a legélelmesebb zsidó szabót.
A talpas kecskének (aki különben tanú is lesz még a bűnügyben) van a legélesebb nyelve a városban. Még a hatalmas Czincz bácsi is sokat ad a véleményére.
– Kikergetnek az országból, Talpas! – haragították egy ízben a keresztények.
– Engem? – mondja a »talpas kecske« dühösen. – Azt szeretném én látni. – S hatalmas pozitúrába vágta vézna tagjait, és a szemei szikráztak. – Semmim sincs, csak az az egypár kabát a boltban, könnyen beférnének egy nagy ládába. Kimehetnék könnyen, de nem megyek innen semmiért se. Még ha a király parancsolná se. Mert nekem jussom van ehhez a levegőhöz.
Kiderült az arcom. Ez volt az első zsidó, aki olyan valamihez formált jusst, aminek nincs semmi értéke.
…Mindjárt nem voltam olyan nagy antiszemita.
Ugyancsak itt Nyíregyházán ösmerkedtem meg egy egészen magyarrá vált zsidó családdal.
Többször beszéltem a famíliával egy szép kis kertben, melyet a derék háziasszony keze egész paradicsommá változtatott.
Két lugas is volt benne.
Az egyikben Róza kisasszony, egy gyönyörű, karcsú, tizenötéves leányka a Beöthy magyar irodalmi történetét tanulta. A prelekció, amit tanára tartott, hozzánk hallatszott töredezve. A nagy eperfa alatt a diákgyerek, a kis Adolf hasalt, s olvasta a »Damokosok«-at Jókaitól.
Mi pedig a másik lugasban diskuráltunk a háziasszonnyal, kinek magyaros csipkés főkötő volt a fején.
Miről folyt volna egyébről a szó, mint az eszlári pörről.
– Ne higgye ám, kérem – vigasztaltam, látván, hogy nagyon lehangolja az ügy –, ne higgye, hogy ezt mindenütt így fogják fel a magyarok. Vannak ám felvilágosodott emberek is. Pesten például…
– Oh, kérem, mit bánom én Pestet. Akármit hisznek is Pesten vagy Bécsben vagy akárhol. Nekem csak ez az egy helyem van, ez ahol születtem. Ezek a fák, amiket ültettem, amiknek minden egyes levelét ismerem. Ezek az emberek, akikkel együtt játszottam, együtt nőttem, együtt öregedtem… Ez a kék ég itt, amelyik a mi utcánk fölött van. Nem kell nekem a többi. Mit bánom én a többit.
S ezalatt nagy fekete szeme megtelt könnyekkel.
Kényelmetlenül éreztem magam. Mit mondjak én erre?
Szerencsére ő beszélt.
– Miért akarják ezeket elvenni tőlem? Oh, uram, nagy dolog az, szomorú, szívhez szóló dolog az. Mikor ez a kérdés kiütött, s mikor először kimentem otthonról az utcára, megdermedten láttam, hogy régi ismerőseim hidegen, ellenszenvesen néznek rám. Meg voltam törve, de dacból megszoktam lassankint. Föltettem magamban, nem megyek többé sehova. Itthon leszek a fáim, bokraim között. Hát egyszer csak ezek a fák is elkezdtek haragosan, hidegen nézni rám. Az én fáim! Vagy már talán nem is az én fáim ezek többé? És a kék ég is? Jaj, hiszen az is magyar ég! Önöknek aranyozott mosoly a képe, énnekem csak sötét felhő…
– Nem kell ezt, kérem, olyan komolyan venni.
– Hogyne venném komolyan, mikor nagyon komoly, mikor minden emlékeztet rá. Férjem azzal vigasztal: »Megmaradnak még a gyermekeid, ne búsulj. Az antiszemitizmus nem veszi el a gyerekeket, a zsidó gyerekeket. Azoknak örülj«. Azoknak örüljek, uram? Szép, jó gyermekeim vannak. Felneveltem őket magyaroknak, más nyelvet nem tudnak. Néha előszólítgatom őket a kertből. Kisírt szemmel jönnek elém. Tagadják, hogy sírtak, elvonulva valami zugba, de én anya vagyok, tudom, hogy sírtak, és megértem, hogy titokban mért sírtak. Azért, hogy zsidóknak születtek.
…Egész elkedvetlenedve ballagtam vendéglőmbe, s útközben azon gondolkoztam: »Szegény gyerekek! Érdemes volna csupán értetek levenni az antiszemitizmust a napirendről!«
A vendéglőbe érve, ott állt az ajtóban a zsidó korcsmáros, kinek két-három háza van már az uzsorából, ki kártyabarlangot tart az első emeleten, s tripla krétával számít az odacsődült idegeneknek.
Kezeit dörzsölte, s alattomosan vigyorgott.
– Meddig tart még, kérem alássan, ez a hecc?
– Bizony eltart még vagy két hétig.
– Hála istennek. Bárcsak tartana tovább is. Mert roppant nagy árendát kell fizetnem, tekintetes uram… roppant nagy árendát. Máskor pedig nincs vendég… Ez az eset hozott nehányat.
Ránéztem ördögi szatír arcára.
Ej, hátha ez az antiszemitizmus mégis hasznos lehet valamire.
Hasznos? Meglehet. De igazságtalan minden esetre. Mert íme éppen azoknak fáj, akik jók, akik ellen nincs irányozva, s azok, akikre céloz, azok vagy észre sem veszik, vagy ha észreveszik, abból is hasznot csinálnak.
