A TEKINTETES VÁRMEGYE
A TEKINTETES VÁRMEGYE
[aug. 5.]
A tekintetes vármegye! Szegény, elsoványított óriás! Azt a gyanút kenik rá, hogy már oly gyönge ő, ki viharokkal dacolt, ki kormányokat tört össze egykor, hogy most elaggva már ablakbeverésekben virtuskodik, mint a vásott gyerkőc, és azt kenik rá, mintha mégis oly erős volna, hogy fel akarja fordítani a világot és a századokat is visszalöki, ha neki tetszik.
… Sem nem olyan gyönge még, sem nem olyan erős már.
A dzsentri kevély címerei ott csillognak még a kastélyok homlokzatain, a cifra tarsoly még ott hánykolódik a megyei huszárok oldalán, de már nagyon megkopott az aranyozása: a nagy öblös kalamáris is ott áll még a tekintetes zöld asztalon, de megcsúfolva.
Derék vén tintatartó, melyből annyiszor kelt ki fényesen az igazság, jog, szabadelvűség. Ezek laktak benne örökösen, s harcolni jöttek, hogyha kellett. Most Eötvös azt mondja, hogy a középkor fúriái másztak elő onnan.
…Repedj meg, öreg kalamáris, szégyenletedben!
Nem, azt már nem érdemelte meg a vármegye… Fiú ebben a pörben megtagadta szülőjét.
Minek kellett azt kétszer megcsinálni?…
A kalodák régen eltűntek. Az utolsó ős jelvény volt a deres. Azt is a tűzre tette. Mind elhagyogatta apránként, amit kifogásoltak rajta. Saját maga vetette oda az ollónak haját, melyben az ereje volt, lenyeste körmeit, amikkel karmolni lehetett, leakasztotta buzogányát, amellyel ütni tudott.
Csakhogy ki tehet arról, ha mégis olyan, mint a sárkány, akinek mikor az egyik fejét levágják az ólom szérűn, mindjárt kinő helyette másik? Mit tehet ő arról, hogy még megvan, s gyakorolja, ami a hatalmából megmaradt?
Mert maradt ám még. Mikor már azt hitték, hogy egyebet nem is tud parancsolni, mint legfölébb azt, hogy itt vagy ott »tilos a dohányzás«, akkor egyszerre még mindig szemet kezd szúrni az ereje. Mint a gazdag ember, ha elpusztul, még sokáig tud bizonyos fényt kifejteni a maradékokból, a vármegye azonképp még sokszor emeli fel fejét önérzetesen, s mellét büszkén kitárva vagy fejét dacosan hátraszegve kiáltja: »nem teszem«, vagy »ezt teszem«. S ez mindig megrezzenti, mindig sértő szavakra ingerli azokat, akik süveget emeltek előtte, míg divatban volt.
Pedig hálátlan dolog ez a gyalázkodás, mert bizony eljöhet még az az idő, hogy sírva-ríva fogjuk keresni a nemes vármegyét, de nem találjuk meg sehol sem. Már ma is csak olyanforma biz az, mint a dadai hulla, hogy a kormány azt mondja rá: »Ez a vármegye«, mi meg, akik a régit ismertük, megrázzuk a fejünket: »Nem a vármegye ez, uram, csak a ruha az övé, magát a testet excellenciátok csempészték«.
De a ruha iránt is kegyelettel vagyunk. Mert még abban is annyi reverencia vagyon, mint a giletiek ködmönében, hogy aki azt magára húzza, nyomban okos, hatalmas és emberséges emberré leszen.
Azért hát ne is restellkedjünk egy nyájas tekintetet vetni azokra, akikre most vasvilla-szemekkel néznek annyian, s akik, ha csak mai vármegye is, de mégiscsak vármegye.
